Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tükrök könyve

 

Tükrök Könyve

 

tukor.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

1958. Franciaország.

Jeane Fontaine a 13 éves Albi városában lakó tinédzser lány mindig is nagyon magának való, zárkózott személyiség volt, barátai sosem voltak, csupán a könyvek társaságában érezte magát igazán felszabadultnak, ő az a tipikus meg nem értett kategóriába volt sorolható.

A mai nap is egy átlagos hétfői reggelként indult, Jeane hosszú percekig meredten nézett a tükörbe, megtapasztalt egyfajta misztikus erőt, hirtelen olyan érzése támadt mintha valaki a sötétből figyelné, nem csupán a tükörből.

A félelme egyre inkább felerősödött, szinte érezte saját lélegzetét, egy célja volt csupán: mihamarabb elkészülni, s teljes energiával a tanulásba vetni magát.

Jeane nővére, Monique egyre türelmetlenebbé vált, mivel ő is igénybe szerette volna venni a fürdőszobát, s az idő gyorsan pergett.

– Jeane! Meddig készülődsz? Igyekezz már! – hallatszott a beszűrődő határozott hang, a lány megijedt, egész testén át érezte a félelmetes bizsergést, mely megbénította egész lényét.

Gyorsan bepillantott a tükörbe, s ott valami borzalmasat látott, halott édesapját….rettenetesen megijedt, mivel olyan volt az arca mint egy halotté, bár embernek tűnt, mégis érezte a túlvilág hatásait személyén.

Halálosan félt minden porcikájával, mivel apja életében is kegyetlen zsarnokként viselkedett, mondhatni egy pszichopata volt, nem csupán családjával, de közvetlen környezetével is.

Senki nem ismert nála gonoszabb embert, hiányzott lényéből a jóindulat legcsekélyebb része is, mindenki tudta halála után csak egy helyre távozhatott: a pokolba, bár ő olyan gonosz tetteket követett el, hogy talán a pokolba sem nyert bebocsátást…

 

Képtalálat a következőre: „france 1960 forest”

A lány egy pillanatra lehunyta szemét s azt suttogta hangosan:

– Te nem vagy valóság! Te nem létezel! – s a következő pillanatban már nem volt látható a szellem, a hűvös fuvallat is elillant a helyiségből, így nagy lélegzetet véve elhagyta a fürdőszoba falait.

Az ajtót kinyitva Monique feszült pillantásokat vetett rá, Chantal nővérével együtt, tudta újra leszidják, de nem érdekelte semmi, mert a túlvilágról érezte a fenyegető veszélyt, rendelkezett azzal az intuícióval, mellyel előre látott bizonyos eseményeket.

– Nagyon szép lettél, ennél szebb már nem is lehetsz! – mondta gúnyosan harsány stílusban Monique, de Jean úgy tett mintha nem hallaná a sértő megjegyzéseket, tisztában volt gyenge külső adottságaival, de nem túlzottan érdekelte külsősége. Nem tűnt egy csúnya lánynak, csupán meglehetősen alultáplált, szerény visszafogott öltözködést részesítette előnyben, ezért kissé szürke egérnek tűnt egy átlagos ember szemében.

Szépsége különlegességében állt, ha mélyebben figyelemre vesszük személyiségét, megpillanthatjuk az egyszerűsége mögött megbúvó fényt, melyet csak azok a kiváltságosok láthatnak meg, kik a dolgok lényegének mélyebb értelmét keresik.

A kislány magára hagyta nővéreit, hadd igyák saját mérgüket, mellyel évek óta mérgezték, felmerült lelkében egy gondolat, hogy talán az olyan felszínes emberek számítanak szürkének mint ők maguk, a fénylő külső mögött nem rejlik más mint a lelkük rothadó, bűzlő egésze.

Elindult a közeli elemi iskolába, mely csupán negyedórányira volt a régi még 1872-ben épült 7 szobás háztól, lassú léptekkel vette az irányt egy hosszú bükkfákkal övezett fasoron, már szeptember vége volt, így csodálatos látványt nyújtott a fákról hulló ropogó levelek. A lány a természet látványában való ábrándozását váratlanul hideg fuvallat zavarta meg, mely a földön heverő levelek sokaságát gyengéden a szárnyára vette, s könnyed táncba kezdtek odafenn a levegőben. Egy pillanatra elbűvölően meseszerűnek látta a jelenetet, de tudta lelke legmélyén itt többről van szó, mint a természet játékáról, ereiben megfagyott a vér, kissé zihálni kezdett a félelemtől, ekkor egy halk férfihang megszólította:

– Ne félj, Jean! Vigyázok rád! – a hangból ítélve tudta,hogy nem lehet az apja, erőt vett magán s hátrafordult, de nem láthatta az ifjú férfit, ki régtől fogva kíséri minden léptét, ő egy őrző, s ha eljön az idő, megmutatja magát.

– Ki vagy te? Mutasd magad! – kérdezte hangosan a lány, de válasz nem érkezett, Orestes az őrző egy  fához támaszkodva figyelte Jean viselkedését, elemezte minden egyes mozdulatát, reakcióját az érzelmekre.

– Arra még várnod kell… – suttogta a huszonöt év körüli férfi, melyet a lány már nem hallhatott, sápadt arca gondterheltté vált, sötét hajának néhány fürtje szemében rakoncátlankodott, talpig fekete öltözéke a 18. századnak megfelelően mutatkozott.

Orestes lassú léptekkel követte a lányt, bár ő erről semmit sem tudott, gyors mozdulattal összehúzta magán világosbarna lódenkabátját, jellegzetes barret sapkája egyéniséggé varázsolta külsejét.

Kirajzolódott arcának kerekded formája s nagy kék szemeiből a félelem kelt új életre, melytől telt ajka is megremegett.

Tekintetével az árnyékban megbúvó ismeretlent kereste, közben vállig érő barna haját kissé izgatottan elrendezte, a kétségbeesés lett úrrá rajta, borzalmas érzés kerítette hatalmába, fogalma sem volt kihez fordulhatna segítségért ebben a nem mindennapi helyzetben.

Közvetlenül a háta mögött egy Ford F-szériás kisteherautó fékezett le, a sofőr éktelen haragra gerjedt, mivel Jean épen az út közepén álmélkodott.

– Mit művelsz te lány! Meg akarsz halni! – kiáltotta az idősödő férfi kissé rekedtes hangon, a munkától edzett kezével pedig szorosan a kormányt fogta.

– Bocsánat! – válaszolta félénk, halk szavaival Jean, erre a sofőr idegesen legyintett, s elhúzott közvetlenül a lány mellett, ki még időben félreállt.

Lendületes léptekkel folytatta útját s gondolatait a táj szépségeiben mélyítette el, még eddigi életében soha nem várta, hogy mielőbb beérjen az iskolába mint ezen a napon, habár nagyon szeretett tanulni, de az iskolát mint intézményt gyűlölte, mert nem kapott mást csak megaláztatást és fájdalmat iskolatársaitól.

 

iskola.jpg

Az intézmény ódon falai közé bebújva olyan érzése támadt mintha egy állatkertben találta volna magát, néhány percig csak állt az aula egyik félreeső sarkában s figyelte a diákok állatias viselkedését.

A lármás kurjongatással egybefonódott kergetőzést megunva felszaladt az osztályterembe s teljes nyugalomban elfogyasztott egy nagy piros almát az ablak párkányán ülve s közben a város reggeli forgatagát vizsgálta figyelmesen.

Mialatt Jean az ablakban merengett, figyelmen kívül hagyta, hogy nesztelenül belépett a terembe Alain Caux nevű osztálytársa, ki kezdettől fogva megvetette őt, megalázta amikor csak tehette.

A középmagas, ám kövér testalkatú  fiú erős és gyors mozdulattal a vállánál fogva lerántotta a párkányról, közben a lány az ijedtségtől harsányan sikítani kezdett, melyet képtelen volt megfékezni, Alain a kissé megkopott parkettán vonszolta végig a hajánál fogva, a lány hiába ellenkezett, vergődött fájdalmában a fiú nem volt hozzá könyörületes.

Egy pillanatra magára hagyta , de csak addig míg ennél kegyetlenebb játékot nem talál ki a megalázottal szemben, ezalatt Jean megpróbált feltápászkodni, de épp ekkor érkezett sebes lábakon a következő kín.

A krétás szivacsot erőteljesen megmarkolta, s arca teljesen eltorzult a gyűlölettől, melyet a lány irányába táplált, próbálta annak  szájába nyomni, de ő folyton elkapta a fejét, ellenállt a kegyetlenségnek.

Ebben a percben nyitott be az osztálynak a többi része, a gonosz fiút nem szólították fel cselekedetének befejezésére, hanem mindinkább buzdították s néhányan besegítettek a művelet lefolytatásába.

A nagy zajongásra Hélene Dupont irodalom tanárnő lépett be, ki néhány pillanatig megdöbbenve figyelte az osztály jellemtelen viselkedését mielőtt közbe avatkozott volna az eseményeknek.

– Mit műveltek! – kelt ki magából a tanárnő, átverekedte magát a diákok tömegén, s felsegítette a krétaportól fulladozó kislányt.

A tanárnő szúrós, megvető pillantásokat vetett az osztályra miközben egyik karjával átölelte a bajba jutott lányt s így szólt:

– Mit gondoltok magatokról ti szégyentelenek! Most nagynak érzitek magatokat! – kezdte a monológot kissé zihálva.

– De tanárnő… hiszen hülye!!!! – védekezett Alain pökhendi magatartással.

tanar1.jpg

– Tudomásom szerint osztályelső, de ezt rólad nem mondhatni el, tehát, hogy ki a hülyearról lehetne vitatkozni!!! – ekkor teljes anyai szeretettel szorosan magához vonta a lányt s kivezette a teremből, a tanári szobában leültette egy ódon székre s minden tapasztalatával megpróbált lelki támaszt nyújtani Jean számára.

– Ó, Jean! Annyira sajnálom, úgy érzem én vagyok a hibás, mert a problémákat már az elején orvosolni kellett volna! Te egy nagyon különleges lány vagy, de gyakran az emberek negatívan reagálnak a furcsa emberekre, kik eltérnek az átlagostól… De ez téged ne érdekeljen, te csak légy önmagad, egyedi! Kövesd a szíved, s megleled a boldogságot! – a tanárnő biztató szavai kissé megállították a lány könnycsatornáit, kezével bizonytalanul próbálta letörölni az arcát nedvesítő könnyeit.

Ekkor Hélene tanárnő elővett zakójának mélyéből egy bézs színű zsebkendőt s felajánlotta a lány számára, ki emiatt mélyen elérzékenyült.

– Köszönöm! – mondta Jean elcsukló hangon miközben szárazra próbálta törölni arcát, a tanárnő végigsimította kezét selymes haján s így szólt:

– Mond csak,képesnek érzed magad, hogy visszatérj az osztályba? – a lány kissé megbiccentette fejét, miközben könnyeivel harcolt. Lelkében felkészült a visszatérésre, elhatározta , hogy még az eddigieknél is jobban megpróbál láthatatlannak tűnni.

Közben kicsengettek, még meghallgatta a tanárnő intelmeit, ezalatt volt ideje megvárni az időt, hogy társai a szünetre siessenek el.

Jean csak erre a pillanatra várt, mialatt a többiek az udvaron vígan játszadoztak azalatt ő a könyvtárban töltötte az idejét, mely teljesen elvarázsolta lelkét, számára a könyvtár egy spirituális élmény volt, mely távoli dimenziókat nyitott meg, átjáró volt a fantázia világába.

Charlotte Bronte: Jane Eyre című regényét olvasta, mellyel teljesen azonosulni tudott, ő is oly sok viszontagságon ment keresztül, remélte élete akár e regényben jóra fordul majd egyszer.

Hirtelen nagy zajjal húzta vissza Jean-t a való életbe a lármázó csengő,mélyen felsóhajtott, érezte végzetét, szíve egyre hevesebben vert a gondolattól, hogy részese lesz a zord pokolnak,mi rá vár.

Utolsónak tért be a terembe, biológia óra következett Jaques Gilead tanár úrral, kit meglehetősen szigorúnak ismertek, s epekedve várta a nyugdíjazását.

Jean szúrós, megvető pillantásokat vetett az osztály valamennyi tagjára, szívből gyűlölte őket, mert megkeserítik minden egyes napját az iskola falain belül s kívül, fejét lehajtva, gyors léptekkel a terem végébe sietett, a leghátsó üres padba leült, kíváncsi szemekkel várta az óra kezdetét, hogy több tudásra tegyen szert, társai közben furcsán kémlelték viselkedését, szívük szerint fizikai kényszert alkalmaztak volna, csupán különc viselkedése miatt.

Jean a tanár úr minden egyes szavát próbálta lejegyezni, mert addig sem kellett a többiek céltáblájává válnia, bár gondolatai kissé elkalandoztak, szemei az ablak irányába vetődtek, s a madarak különös repte kötötte le figyelmét.

madar.jpg

Egy álomnak tűnt a szeme előtt végbemenő játék, ahogy vizsgálta őket, feltűnt, hogy kommunikálni akarnak vele, hirtelen a varjak közül az egyik a párkányra telepedett s mélyen szemlélte az ablakon túl folyó jelenséget,kissé sejtelmes módon.

Jeanne ösztönösen az ablak felé vetette figyelmét, tekintetük szinte összeolvadt a varjú fekete szemeivel, mely a lány lelkébe hatolt, csőrével az ablakot kopogtatta, ritmusosan.

Ekkor az osztály az ablak felé fordult, s mind nevetésben törtek ki, a lány nagy haragra gerjedt, próbálta türtőztetni indulatait, ceruzáját erősen megmarkolta, s a padba mélyítette gyorsan egymás után, ütemes tempóban, mely egyre szaporábbá vált, a lány képtelen volt elengedni ceruzáját, szinte eggyé vált vele.

A varjú óvatosan követte az eseményeket, az ablakban toporzékolt, úgy tűnt, mintha ő idézte volna elő a történteket, csőrével egyre csak kopogtatott, a lány pedig erre az ütemre ütötte a ceruzáját,maga elé meredve önkívületben.

Alain, aki a legkegyetlenebb diák hírében állt, nem bírta tovább nézni, felállt és felpofozta a lányt, hogy magához térjen,erre a tanár így kiáltott rá:

- Alain! - ekkor az egész osztály számára helyre állt a rend, mindenki vigyázzba vágta magát, kivéve Alain-t és Jeanne-t, ők egymásnak estek.

Jeanne földre kényszerítette a fiút s fojtogatni kezdte teljes erővel, a tanár és társai szedték le a fiúról, rettenetes erőt gerjesztett, mintha megszállás alatt lett volna, a tanár lerángatta a fiúról, de Jeanne hangosan visított, torka szakadtából, magánkívüli állapotban, mire a tanár arcon csapta.

Monsieur Gilead arcának éle megrándult, eltorzult a méregtől, amiért ilyen helyzetbe hozta, egy pillanatig farkasszemet nézett a lánnyal, ki mint egy veszett vad vicsorogva kémlelte a tanárt,mire lassan lecsillapodott, de Jeanne nem emlékezett mi történt vele, az előző percek kirepültek emlékezetéből.

A tanár megragadta Jeanne-t s kicibálta az osztályteremből, kinn a folyosó falához nyomta a lányt, ki megszeppenve, ijedten fürkészte kitörését, jellemének teljes átváltozását.

- Most megyünk az Igazgatóiba! Ez volt az utolsó napod, remélem tudatosult benned! - mondta idegesen, miközben a lányt vonszolta maga után, ki tehetetlen volt a cselekményekkel szemben, még nem küzdötte le az előzményeket.

Az igazgatói irodában egy székre ültették le, jobban mondva úgy nyomták le a székre, hatalmas félelem lett úrrá lelkében, egész lénye remegett, a vérében érezte a rettegést, melyet képtelen volt lecsillapítani.

Szemei úgy cikáztak az irodában mint a szarkának, ki csillogó tárgyakra vadászik,ám Jeanne nem vadászott semmire, egyszerűen feszengve érezte magát, hogy újra az iroda falai közt találta magát, próbálta oldani a feszültségét azáltal, hogy egy más személyiséget kreált magának.

De a félelem így sem távozott, hanem felerősödött, tudatalattija a félelmet dühvé, majd telekinézissé alakította, melyet nem tudott irányítani, elsőként az íróasztalon lévő vizespoharat öntötte ki, mely egy fontos dokumentumra folyt.

Ez csupán a kezdet volt, a következő pillanatban az összes akta kirepült a szekrényből s mint egy forgószél repült körbe-körbe az irodában.

Az igazgatónő ijedtében elkiáltotta magát:

- Most már elég! - abban a pillanatban alábbhagyott a veszedelem, mivel Jeanne kizökkent a félelemből, de ezúttal nem kímélték a lányt, közölték vele, nem maradhat tovább az intézményben.

- Ezennel keress másik iskolát, itt nem maradhatsz tovább, küld be anyádat, hogy elintézzük a formaságokat! Most pedig azonnal hagyd el az intézményünket! - Jeanne hulla fehér lett, hogy fogja mindezt családja elé tárni.

 

Jeanne sírva vette fel a kabátját, könnyei arcát mosták, kivasalt masnija a hajában összegyűrődött, romokban állt,ahogy a lány lelke is.

Kezével egy gyors mozdulattal letörölte könnyeit s hirtelen futásnak iramodott, futott ameddig a lába bírta, még a forgalom sem érdekelte, átrohant a piros lámpán.

A külvilág megszűnt létezni számára, az autók kánonban dudáltak s fékcsikorgás hangjai szirénáztak az utcán, a sofőrök kurjongattak, obszcén szavakat dobáltak a lány után.

Mire kiért a város szélére, egy fához támaszkodva kifújta magát, még mindig nem tudta feldolgozni az őt ért sérelmeket, nagy erőt vett magán s tovább folytatta útját, még nem tudta hogyan számoljon be anyjának a történtekről.

Szívesen elbujdosott volna, csak ne kelljen szembesülni a valósággal, anyja előtt kell megvédeni az érdekeit, anyja előtt kell majd megvédenie az érdekeit,hogyan fogja megmagyarázni, már nem bírta tovább a gyötrelmeket, az állandó megaláztatást, azért tört fel lelkéből a sokéves indulat.

lany.jpg

Lassú léptekkel haladt otthona felé, arca verejtékben úszott az izgalomtól, benyitva a ház ajtaján, érezte az aznapi ebéd illatát, az ajtóban levette cipőjét s felakasztotta kabátját a fogasra.

Egész teste remegett, mintha kivégzésre indulna, a hangokra az anya kijött a konyhából, magas, sovány asszony volt, gyengéd, érzelmes személyiséggel megáldva, aki mélyen elköteleződött az igazságnak.

- Hát te? Miért nem vagy iskolában? Talán rosszul érezted magad? - kérdezte, miközben odaugrott lánya elé kezével megérintette homlokát, azt vizsgálta nem észlel-e valamely betegségnek tünetét.

- Anya! Kicsaptak az iskolából! - az anya lassan felállt, szeme kitágult, iszonyú harag öntötte el, csak ennyit szólt:

- Na, majd én helyre teszem őket! Most már elég! Te maradj itt! - Jeanne megszeppenve állt az előszobában könnyeit törölgetve, nagy kő esett le szívéről, hogy nem kapott ki anyjától, bár gondolhatta volna ő is, hisz anyja egy léleknek sem tudna ártani. Ő sosem volt egy szigorú asszony, de az igazságot mindig előtérbe helyezte.

 

 

 

Az asszony indulatai csak fokozódtak kettesével szedte az ódon épület lépcsőit, a barokk stílusú márvány lépcsőn diákok tömege tolongott, épp ezekben a percekben csengettek ki, az asszony nem szólt rájuk a minősíthetetlen viselkedés miatt, de a pokolba kívánta őket.

A történtekért ők a felelősek, ha körükbe kerül egy érzékeny, nemes lelkű teremtés, azt rögtön ellenségként kezelik, akit nyomban el kell taposni, mint egy skorpiót.

Az emeleti folyosó kissé kiürült, csak néhány diák sietett a szünetre, az asszony feszülten kereste az igazgatói irodát, melyet megtalálva néhány pillanatig habozott, szemlélte a sárgarézből gravírozott névtáblát.

Mélyen felsóhajtott mielőtt kopogott volna az ajtón, de ebben a pillanatban lépett ki egy tanárnő az irodából,ki a hirtelen ijedelemtől így kérdezett: - Az igazgatónőt keresi? - az anya bólintott, s máris szólt az igazgatónőnek, hogy keresik, ki rögtön fogadta is.

- Jöjjön beljebb! - az anya erőt vett magán és zárkózott személyiségén, mert most a lányáról van szó, képviselnie kell az érdekeit, így át kellett alakulnia. - Szóval, miben segíthetek? - kérdezte Mme Andrieux,mintha nem tudta volna mi járatban is van az anya,megvető, gőgös arckifejezéssel méregette az asszonyt, miközben az íróasztal mögött ceruzájával játszott,ezzel utalva arra, semmiképpen sem érdekli a gyermekének sorsa.

- Asszonyom! A mai nap folyamán hazaküldte lányomat, tudomásom szerint kicsapta az iskolából! Megtudhatnám, hogy mi okból? - kezdte a bevezetőt, szavai fokozatosan emelkedetté váltak, kezében ridiküljét szorongatta, ujjai verejtékeztek mindeközben, próbált higgadt maradni,de érezte, hogy az igazság nem maradhat a szőnyeg alatt. Szívverése felgyorsult, próbálta féken tartani érzelmeit, mely kevés sikerrel járt, az igazgatónő megköszörülte torkát, jelezve, hogy lánya sorsát már eldöntötte, ő nem kívánatos személy.

- Nézze, asszonyom! Őszinte leszek! A maga lánya nem alkalmas egy hagyományos iskolába, a legjobb megoldás az lenne, ha speciális oktatásban részesülne,ahol hasonló gyerekek veszik körül. Az itteniek nem tolerálják azt, aki a megszokottól eltérő! Higgye el, így lesz a legjobb! - az anya az ájulás közelében érezte magát, nem akarta elhinni,hogy ez megtörténhet,elvégre a lánya kitűnő tanuló, a tudományos szakkörök mellett zeneiskolába jár hegedű szakra. Tudása miatt megbélyegezték őt, mert eltér az átlagtól,csupán ezért kell a napi atrocitásokat elszenvednie, mert toleranciát nem tanítanak ebben az intézményben.

 

- Ezt nem tudom elhinni! Milyen gyerekeket tanít maga, és mire tanítja őket? Milyen felnőtt válik belőlük, a maga feladata az lenne, hogy fejlessze a tudásukat, de nem csupán a tankönyvekben leírtak magolására, hanem emberségre, empátiára! Nem asszonyom, nem maga csapja ki a lányomat, egy olyan helyre ahol személyközpontú oktatásban részesül, ahol még számítanak az emberi értékek! - az anya nem bírta tovább, az igazságnak győzedelmeskednie kell,hangja egyre emelkedettebbé vált, az igazgatónő hiába intette az anyát halkabb hangvételre, ő nem hagyta annyiban, minden szívét nyomó sérelmet most szabadjára engedett.

- Engem, csak ne csitítson! Elég ideig tűrtem, tudja meg az igazat, maga aki pénzért eladta a tudást és a kultúrát! Mondja csak, mennyit kellene fizetnem,hogy Jeanne méltó bánásmódban részesüljön? - kérdezte halkabb hangnemet váltva, lassú léptekkel közeledve az igazgatónő íróasztala felé.

- Kifelé! Azonnal kifelé! Csendőrt hívok, ha nem megy el! - az igazgatónőt elfutotta a méreg, egész arca vörössé vált,mint a paprika, már keze nyúlt a telefonért,de abban a pillanatban az anya sarkon fordult, magára hagyva az igazgatónőt had főjön a saját levében.

Az igazgatónő, ki termetes, túlsúlyos asszony képét mutatta, meglazította blúzán nyakkendőjét, és az ablakhoz lépett, hogy friss levegőt engedjen az irodába, az iménti indulatos percek folytán,ekkor lett figyelmes Jeanne anyjára elhagyni az intézmény kapuit, kerek kövér arca, gyűlölettel volt tele, s így szólt:

- Remélem az életben nem kerülsz a szemem elé!

 

 

 

Az anya gyorsan vette lépteit gondolataiba mélyedve, el nem tudta képzelni, hogy ez megeshet, közben a távolból halk hegedűszó hangját vélte felfedezni, tudta ez nem lehet más mint Jeanne.

Anyja távolléte alatt elkezdett gyakorolni, másnap hegedűóra várja, nyáron még nem volt alkalma elővenni a hangszert,de még így is elbűvölő dallamokat varázsolt elő mélyéből.

Arcára kivetődött a földöntúli boldogság végtelensége, egyszeriben minden bánatát elfeledte, lépteit egyre gyorsabbra vette, hogy többet halljon a muzsikából, az utolsó pár méternél már szinte szaladt, önfeledt boldogságot érzett.

A ház ajtaján úgy rontott be, Jeanne a nappaliban húzta a vonót, maga előtt figyelmesen követve a kotta hangjegyeit, a zene által egy teljesen más világban érezhette magát,de az anya feltűnése visszarántotta a szürke hétköznapokba, ahol szemernyi boldogság sincs,amit annak vélünk is, az csupán illúzió semmi több.

A hegedű hangja elnémult,anya és lánya úgy bámult egymásra, mintha abban a pillanatban találkoztak volna első alkalommal.

- Fantasztikus! Soha ne hagyd abba! - mondta elbűvölve,könnyei is kicseppentek a külvilágra, melyet gyorsan letörölt kezével, mintha nem is léteztek volna s a lánya nem vette volna észre az elérzékenyülést.

-Ezt megígérhetem! A zene és a színház az életem! De mond, mi volt az iskolában, most mi lesz velem? - kérdezte megszeppenve, úgy érezte kicsúszott a talaj a lábai alól.

- Keresünk egy új iskolát! Ezekkel befejeztük, korrupt banda! Most nyílt nemrégiben egy új iskola, mely egészen a legkisebbektől a legnagyobbakig foglalkoznak, ott le is érettségizhetsz! Igaz fizetős, mert magániskola,de az a fontos, hogy önmagad légy, távol a gonosz és gőgös emberektől ahol a tehetség csak elenyészik! - mondta védelmezőn átölelve lányát, s Jeanne úgy bújt anyjához,hogy azt sugallta soha nem akarja elveszíteni őt.

-Szerintem, ebédeljünk meg, a nővéreid csak estére érkeznek meg, később majd felhívom az iskolát, kérek tőlük időpontot! - az anya érezte minden rendben alakul majd a jövőre vonatkozóan,tele volt reményekkel, megszabadultak egy nyomasztó eseményekkel teli múlttól s helyére a béke és boldogság fog lépni.

 

 

 

 

Még az este folyamán Jeanne elővette Victor Hugo: Anyomorultak c. kötetét, elég vaskos könyv volt, tele mélylélektani eseményekkel,tanulmányokkal, jelenleg a 125. oldalon tartott, a szobát csupán a falilámpán át szűrődő fény világította meg tompa csillogásban,közben magával ragadta az álom.

room.jpg

Szeretett volna még olvasni,de lecsukódtak szemei, ezért elzárta a világítást, így a szobát teljes sötétség lepte el, az ággyal szemben egy fehérre festett fésülködőasztal állt, a nagy sötétségben egyszerre halvány fény jelent meg a tükörben, s onnan egy szellemlény lépett elő.

szellem1.jpg

 

Még számára is furcsa volt a helyzet,de abban bizonyos volt,hogyan lehetne újra ember.

Gyorsan kellett cselekednie, mielőtt eljár felette az idő, mert nem akar tovább sodródni a két világ között, mivel földi életében annyira gonosz volt, ezért még az alvilág sem fogadta be.

Kis ideig szemlélte Jeane testét,végigsimította arcát,melyből a lány annyit érzett,mintha az éji hűvös szellő cirógatná arcbőrét,eggyé akart válni vele, mert csak egy ártatlan által kaphat új életet, lefeküdt az ágyra s próbált belépni lelkébe, úgy minta amikor a lélek elhagyja a testet,de most épp ellenkezőleg történt.

Rátelepült a lelkére,ahol a legnagyobb mélységekig próbált hatolni, de nem járt szerencsével,de a lány nem bírta a megpróbáltatásokat, hirtelen felébredt az álomból, egymás után kapkodta a levegőt az ágyban ülve, mintha légszomj kínozná.

Az anya felébredt a hangokra s benyitott a szobába,látta Jeanne szemében a rettegést ,mintha a túlvilágról érkezett volna,egy percre apjának tekintetét vette észre rajta,ezennel a terve kudarcba fulladt.

Jeanne lelke nem fogadta be őt, de ebben az Őrző Orestes keze is benne volt, neki feladata segíteni a lányt, olyan feladatköre van, mint egy Őrangyalnak, a gonosz léleknek más cselhez kellett folyamodnia.

A Dibbuk, kit kitaszít mind a két világ csak úgy szerezhet új testet,ha mindennek a legaljáról kezdi, erre a szobában vígan repkedő légy volt a legalkalmasabb, hogy közelebb tudjon férkőzni Jeanne lelkéhez.

- Mi történt? Rosszat álmodtál? - kérdezte az anya az ajtóban állva, köntösét kissé összehúzva magán.

- Azt hiszem, bár semmire nem emlékszem... - mondta,de úgy érezte magát mintha a túlvilágról érkezett volna, később megpróbált visszaaludni,de képtelen volt rá, azt érezte ha elalszik borzalmas dolgok fognak történni vele.

Érzett egyfajta jelenlétet, szinte biztos volt benne, nincs egyedül ebben a szobában, egy idő múlva mégis elaludt, a szellem pedig újra akcióba lépett, próbált személyes kapcsolatot kialakítani vele, folyton az arcára szállt, döngicsélt a fülébe túlvilági hangon:

- Jeanne! Jeanne! - a lány rémülten kinyitotta szemét, furcsán érezte magát, mintha nem önmaga lenne,de nem tudott rájönni a rejtélyre, mi okozhatta a különös eseményt.

Reggel első útja a fürdőszobába vezetett, a kádba vizet engedett, közben nézegette magát a tükörben, de a légy követte a fürdőszobába, tisztában volt vele, itt valami nagyon nincs rendben, mintha egy más valaki nézne vissza a tükörből, s ezt mind a szellemlény idézte elő.

Fehér hálóingjében úgy érezte magát mint egy árva lány, egy unalmas és jelentéktelen lány tükörképét pillantotta meg,de mindez a szellem által gerjesztett illúzió, lassan próbálta bekebelezni lelkét, átalakítani jellemét, de nem jó irányba.

Belépett a forró vízbe, melytől kellemesen égető érzés járta át, mély levegőt vett és hátradőlt a kádban, egész testét átjárta a meleg víz, teljesen megújult, kitisztította egész lényét, mialatt fürdött olyan érzés támadt fel benne, mintha elfogyna a levegő, kissé pánikba esett, jobbnak látta ha kiszáll a kádból.

De egy külső erő nem engedte visszalökte a kádba, és ennek következményeképp nagy mennyiségű víz került a padlóra, a dibbuk nem lustálkodik, de Orestes is megjelent, s a lány kezét fogva kirántott a kádból, bár a lány nem tudta minek vélni az egészet, hisz senkit nem látott fürdőben.

A nagy gőznek tulajdonította azt , hogy nem látta a megmentőjét, azt hitte édesanyja sietett segítségére, így őt szólongatta:

-Anya! Anya! - kiáltott önkívületében Jeanne, de anyja helyett nővére nyitott be a fürdőszobába.

Mi történt veled, miért csapsz ekkora patáliát? – kérdezte álmosan botorkálva testvére, Cathrine, ki húgát a földön ülve találta, anyaszült meztelenül, karjával térdét átfogta, látszott rajta valamitől nagyon megijedt.

- Mibajod? - kérdezte a tőle megszokott nyers stílusban.

- Semmi! Igazán semmi! Csak nagy volt a gőz, kicsit fulladoztam! - mondta, mivel az igazságot nem hitte volna el, csak kinevette volna és egyébként még ő maga sem volt tisztában mi folyik ezekben a percekben.

- Á, akkor már téged fürdeni sem engedhetünk felügyelet nélkül? - testvére egy gyors mozdulattal hozzávágott egy törülközőt. - Öltözz fel, és ne ücsörögj ott a kövön, te buggyant! - mondta flegmán és kilibbent a fürdőből.

Jeanne hiába is próbálta visszatartani könnyeit,de nem tudott érzelmeinek parancsolni, könnyei csak záporoztak, miközben rendbe tette magát, s felmosta a fürdőszobát a kiömlött víztől.

Magára öntötte fehér köntösét s elkezdte fésülni haját mikor édesanyja tört be fürdőszobába, mert értesült az eseményekről.

- Hallottam , mi történt!Ne csüggedj, a nővéred nem változik, apja lánya! - mondta, tömény utálattal, már nagyon várta, hogy leérettségizzen és egyetemre menjen, hogy távol maradjon az otthonától.

- Nem történt semmi, csak megcsúsztam! - mondta Jeanne.

- Igyekezz! Elkésünk az iskolából! - mondta az édesanya és azzal kifordult a fürdőszobából.

Jeanne még nem dolgozta fel az eseményeket, mi történik vele mostanában, tudni akarta, mert még nem élt át hasonló misztikus eseményt, de tudta, minden okkal történik, s ez az ok apja halála volt, akkor kezdődött minden.

Nagy lélegzetet vett s a mai napra kezdett fókuszálni, a fekete keretes tükrön keletkezett párát szerette volna letörölni, mikor furcsa dolog történt, egy láthatatlan kéz a tükörre írta:

ITT VAGYOK! Jeanne megrémült, de a rémület miatt még hang sem jött ki a száján, karjával átkulcsolta nyakát s arra koncentrált:

- Te nem létezel! Te nem vagy valóság! - ezeket a szavakat ismételgette újra és újra, mikor felnézett a tükörre csak a párát látta, gondolkodás nélkül letörölte, nehogy újra megtörténjen a szörnyűség.

 

 

A reggeli órákban autóba ültek édesanyjával és elindultak belvárosba szemügyre venni az új iskolát, az épület előtt parkolták le, Jeannne csodálkozva bámulta a vadonatúj falakat, szinte érezni lehetett a festék cikkadó szagát.

- Jeanne! Gyere már! - szólt rá az édesanyja türelmetlenül, s a lány mintha egy másik világból tért volna vissza, rohant az anyja után.

Furcsának tűnt számukra, hogy az aulában nincs recepció, mint a másik iskolában, így nem tudták hol keressék az igazgatót, miközben tévelyegtek az iskola falai közt, volt szerencséjük végigjárni az intézményt, mely teljesen magával ragadta őket, barátságos, személyközpontú jellege miatt.

Az osztálytermekből nevetést, jókedvet hallottak, szó szerint családias hangulat uralkodott, eközben találkoztak egy fiatal nővel, ki derűs, mosolygós arccal lépett hozzájuk:

- Jó napot! A nevem Sophia Blanchot! Miben segíthetek? - kérdezte.

- Az igazgatót keressük, a felvétel miatt! - mondta meglepetten az anya.

-Megmutatom! Egy emelettel feljebb lesz! - mondta harsányan, s anya a lányával követték őt, mint idegenek, kik eltévedtek egy távoli országban, az igazgatói iroda rögtön a lépcsővel szemben helyezkedett el, s ők bizalmatlanul nézték annak ajtaját, ezért Sophia indult intézkedni.

A lány bekopogott az ajtón s jelentette érkezésüket, pillanataok alatt egy magas testes 50 év körüli férfi nyitott ajtót előttük, közben Sophia elindult további ügyintézésre, az igazgató szikár és érzelemmentes ember hírében állt, de megpróbált mosolyt csikarni arcára az új tanuló miatt, mert ő is egy plusz bevételi forrást jelentett.

- Fáradjanak beljebb! Már vártam magukat! - az igazgató az ajtót fogta mosollyal az arcán.

Kissé feszengve ült le anya és lánya az íróasztal előtt elhelyezett kipárnázott barna bőrfotelben, az anya retiküljét két kezével maga előtt tartotta s néha hátravetette pillantását, mert azt várta az igazgató mikor kezd el velük foglalkozni, aki a polcok között matatott üres nyomtatványok után.

Határozott lépésekkel közeledett feléjük, megköszörülte torkát mielőtt leült volna, a nyomtatványokat az anya elé tolta, az egyik jelentkezési lap volt, a másik pedig egy személyiség teszt.

- személyiségteszt?!...Erre miért van szükség? - hökkent meg az anya s értetlen de egy ben méltatlankodó ábrázatot vágott,Jeanne érdeklődése felkorbácsolódott, s közelebb fészkelődött, hogy szemügyre vegye a tesztet.

- Igen! Szükségünk van rá, hogy ismerjük a gyermek jellemét, hogy a legmegfelelőbb szakember foglalkozzon vele a tehetségének megfelelően a legjobbat hozza ki belőle. Itt minden egyes gyermek személyközpontú oktatásban részesül! - mondta határozottan, hátradőlve a bőr forgószékben.

- Értem! - mondta halkan, de belül persze gyanította, hogy ennél többről van szó, de mint mindig most sem hallgatott a megérzéseire,mert a jelenlegi helyzetüket mérlegelte, Jeanne életét tarotta szem előtt, neki akarta a legjobbat, mert különleges gyerek.

- Jeanne? Te mit gondolsz? - a lány nem gondolkodott, kivette kezéből a lapot, átolvasgatta s így szólt:

- Kitöltöm!

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.