Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Feltámad a múlt

2020.07.21

Szüleim válása után Los Angeles külvárosába költöztünk, egy csendes, nyugodt környékre, az első napokban még nem tapasztaltam szokatlan jelenségeket, de egy meleg nyári napon a szomszéd fiúval játszottam sötétedésig, homokvárat építettünk, ám a barátomnak, Lance-nek haza kellett mennie, én még maradtam, be akartam fejezni még aznap a vár építését.

A vörös köpenyt felvevő nap lenyugodni készült, átadva helyét a fénylő tisztaságú Holdnak, hogy őrködjön az éjszaka felett, miközben igazgattam a vár oldalát, éreztem, valami nincs rendjén, éreztem, mintha valaki mögöttem állna s figyelné minden mozdulatomat s telepatikusan szólítana, azt akarta forduljak meg, mert fontos közlendője van számomra.

 

Rettenetesen féltem, de erőt vettem magamon és lassan megfordultam, mögöttem nyolc csuklyás fekete talárba öltözött szerzetes lovagot láttam, éreztem valami fontosat akarnak mondani, azt is tudtam, nem rossz szándék vezérli őket, csak segítséget karnak kérni, de én nem hallgattam végig őket, féltem...

Szívem egyre hevesebben vert, úgy éreztem mintha tudatomon kívül lennék, megszűnt számomra a tér és idő együttese, soha addigi életemben nem féltem még ennyire, mint akkor azon az estén, hirtelen elrohantam, egész lelkem remegett a félelemtől.

A házunk felé rohanva megbotlottam egy kődarabban, a földről feltápászkodva még visszapillantottam a különös alakokra, még mindig ott álltak, de fokozatosan elpárologtak, mintha mindez csupán látomás lett volna, de én tudtam, hogy ez nem igaz.

Anyámat kissé megijesztettem váratlan megjelenésemmel, ki éppen az esti vacsorát készítette tejbegrízt forró csokival, egy kis ideig még ott álltam a bejárati ajtóhoz támaszkodva kifújva lelkemből a bennem rejlő feszültséget.

- Mi történt Eleonore? - kérdezte anyám.

- Semmi... csak megkergetett egy kutya...- ez egyszer hazudnom kellett, mert képtelen lettem volna elmondani az igazat, mely hihetetlenebb mint a valóság, erről soha nem beszéltem.

A következő tíz évben nem történt semmi ehhez fogható esemény, leszámítva azt a tényezőt, hogy attól a naptól fogva megváltozott egész addigi életem, késztetést éreztem kutatni a mágia után, olyan érzés támadt fel bennem, hogy nem tudom miért érkeztem erre a bolygóra, valami külső tényező azt sugallotta, nem tartozom ezekhez az emberekhez, hanem egészen máshova, egy más világba és más dimenziókba.

És a föld megfordult és megfordult újra s én az egész tíz évet rettegésben töltöttem, reszkettem, mikor egyedül maradtam a sötétben, szinte belehaltam a félelembe egy – egy ilyen alkalom során ébredtem rá az időközben kifejlődött képességemre, ha nagyon félek és dühös vagyon különös, megmagyarázhatatlan természetfeletti jelenségek történnek velem.

Egy nap későn értem haza prof. Chenney parapszichológiai előadásáról, aznap édesanyám sem volt otthon, New – Yorkba utazott egy konferenciára.

Benyitva otthonunk ajtaján suttogó nem evilági hangokat hallottam, fokozatosan jutottam a pánik legmagasabb fokára, ekkor esett meg, hogy nem tudatosan, de megtettem, irányítani tudtam a tárgyakat.

 

Hirtelen telekinézissel kinyitottam a konyhaszekrény ajtajait, minden étkészlet mia szekrényben volt roppant gyorsasággal repült ki a szekrényből, de még ez sem volt elég, de még ez sem volt elég az ajtók és az ablakok mind egymás után csapódtak ki és be, nem tudtam, hogyan állíthatnám meg ezt az őrületet, arra már ráébredtem, birtokolni tudom a képességemet, de irányítani nem.

Mi jöhet még ezután, fogalmam sem volt mit kezdjek e helyzetben, fejem fogva rohangáltam a nyolcszobás villában, le kellett csillapítani félelmemet annak érdekében, hogy véget vessek a borzalomnak.

Bekapcsoltam a nappaliban elhelyezett Lcd Tv-t, épp a Lassie-t adták, ez kissé elterelte figyelmem a végtelen félelemről s másodpercről másodpercre megnyugodtam s velem együtt a képességem is.

Mire visszanyertem valódi énemet, verejtékben tértem magamhoz, a földön kuporogtam a félelemtől, összeszedtem magam s elindultam a fürdőszoba irányába, közben minden létező villanykapcsolót működésbe hoztam, hogy biztonságban érezzem magam.

Minden egyéb veszedelem s izgalom nélkül túltettem magam a tusolás kellemes élményén, nedves hajam fésültem, mikor kialudt a villany, más esetben azt gondoltam volna, hogy egyszerű áramszünetről lehet csak szó, de jelen esetben, okom volt azt feltételezni, hogy természetfeletti erőkkel állok szemben....

Némi fény vetődött be a fürdőszoba ablakán, a telihold fénye, és akkor megláttam őt a tükörben: Arawn-t, aki a holtak túlvilági országán uralkodik.

Mintha valami elszorította volna szívemet, légszomjtól szenvedve éreztem, hogy lábaim már képtelenek megtartani s így a hideg kőre zuhantam éles ordítás következtében, mely a szomszéd utcáig is elhallatszott....

 

 

 

Nem tudom meddig feküdtem a hűvös fürdőszoba padlóján s mi történt velem azután, hogy elájultam, mert a szobámban tértem magamhoz, azt hittem álmodtam mindazt ami az este folyamán játszódott le.

Visszaemlékezve az előző nap eseményeire, biztosra vettem, hogy korántsem volt álom, hanem maga a valóság, hogyan történhetett meg mindez, az kétségtelen, hogy egy ismeretlen akar tőlem valamit, de és mit és miért, arra nem tudtam a választ.

Fel sem fogtam a körülöttem zajló eseményeket, teljesen feldúlttá vált a lelki világom, azt sem tudtam már ki vagyok s valójában mi célból vagyok ezen a világon, ezekre a kérdésekre nem találtam magyarázatot. Közben sírógörcstől gyötörten törtem ki, elviselhetetlen helyzetbe kerültem, rettegtem minden egyes naptól ami csak rám vár, mert nem tudtam miféle borzalom történik még velem.

- Hol vagyok? - kérdeztem magamtól az ágyamban magamhoz térve, mikor ráébredtem, hogy otthon vagyok, felkuporodtam, próbáltam kikecmeregni a párnák pelyhesen süppedő vonzásából, mikor anyám nyitott be hozzám:

Megijedtem, mert biztos voltam benne kérdőre vonja majd a történteket, hisztériásnak fog tekinteni, azért törtem össze a berendezést, pedig ez nagyon távol áll az igazságtól.

- Szervusz, kislányom! Mond, hogy érzed magad? Mi történt?- kérdezte anyám, pár pillanatig képtelen voltam válaszolni, mintha egy gombóc akadt volna meg torkomon, az igazat úgysem hitte volna el, általában a hazugságnak nagyobb érdemet szánnak az emberek, én is így tettem...

- Anya! Ami a konyhában történt... - hiába is vallottam volna be az igazat, anyám szavamba vágott, olyan volt az arca mint akinek nem tűnt volna fel, hogy a porcelán étkészlet darabokban hever a földön, ahogy őt ismerem már kiborult volna, ha meglátja annak a látványát.

- Az étkészlet.... véletlen összetört, az én hibám! - kezdtem el a vallomásomat, de anyám újra közbeszólt, értetlenül nézett rám, mintha nem tudnám mit beszélek.

- Te tévedsz, Eleonore! Az étkészlettel minden rendben van, kezdek aggódni miattad, az utóbbi időben egyre furcsább vagy... nem azért történik mindez, mert túl sokat foglalkozol azokkal a természetfeletti hókuszpókuszokkal? - Ennél a pontnál éreztem ,hogy nincs semmi értelme a további csatának, úgysem tudom meggyőzni, bármennyire is hihetetlen, de az étkészlet kirepült a szekrényből, de furcsamód visszakerült helyére érintetlen épségben.

Sosem fog hinni nekem, ebben biztos voltam, nagyon fájt amiért nem tudom megbeszélni anyámmal, a lelkemben dúló sötét vihar forgatagát.

- Igazad, van Anya! Biztos így lehetett! Csak képzelődtem! - válaszoltam elkeseredve, fejemet leszegve, nem akartam, hogy észrevegye szomorúságomat s kétségbeesett lelkivilágomat.

- De van itt még valami, mi történt, hogy elájultál? Az orvos nem talált semmi különöset, ép és egészséges lány vagy, de mi váltotta ki az ájulást? - kérdezte anyám szánakozva szerencsétlen esetemen.

- Nem tudom, igazán nem tudom! Azt hiszem megijedtem valamitől, ezért történt.. - nehezemre esett hazudni, mert szerettem volna a teljes igazságot elmondani anyámnak, de erre nem volt lehetőségem, nem hitte volna el ezt a képtelenséget... talán majd egyszer eljön majd az idő, mikor minderre fény derül s ő hisz majd szavainak.

- Szerintem segítségre van szükséged! Ez a sok félelem aggaszt engem, az utóbbi időben sok félelem tölt el, rémálmaid vannak, és ez a mai eset...tudom, hogy nem szeretnéd, de ismerek egy kiváló specialistát! - úgy gondoltam, hogy jobban teszem ha együttműködök anyámmal, azt teszem amit mond, de hogy pszichológushoz menjek, azt már nem!Soha nem lennék rá képes, nem vagyok bolond, habár anyám azt feltételezi rólam, de ami velem történt az a valóság, mindez hihetetlennek hangzik, de igaz, csak azt nem tudom hogyan bizonyítsam be.

- Anya! Tudom, hogy aggódsz miattam, de hidd el nincs okod rá, csak arról van szó....az utóbbi időben túl sok horrort néztem, erről van szó, nincs semmi baj! - megesküdtem anyámnak, tisztában voltam vele, hogy eskümet nem fogom betartani, mert bármikor utolérhet a végzet, vele együtt a sok megmagyarázhatatlan esemény, mely bennem rejlik. Még nem tudom ezt a képességemet irányítani, de van még a háttérben olyan erő, melyet nem én idéztem elő, mint a kelta Isten Arawn...

- Rendben, ha így van, nincs másra szükséged, mint egy pohár meleg tejre, és alvásra, hogy kiűzd lelkedből a démonokat! Megyek, elkészítem a tejet! - anyám felállt az ágyamról s lassú, fáradt léptekkel elindult az ajtó felé.

- Köszönöm, anya! Te nagyon jó vagy! - mondtam, de gondolataim egészen máshol jártak, az utolsó gimnáziumi éven, rettegtem a gondolattó is, hogy mi fog ott történni velem, a múlt évben is annyi szerencsétlenséget okoztam iskolatársaimnak, egy alkalommal jóformán kilöktem Laisa nevű osztálytársnőmet az ablakon telekinézissel. Ezért az egész iskola különcnek tart, gyűlölnek csupán azért, mert ilyen vagyok, ha nem lennének ennyire utálatosak, ha nem aláznának meg nap mint nap, ez nem fordult volna elő.

- Meghozta a finom tejecskét, ez majd megnyugtat! - Mialatt kiittam a hófehér porcelánpohár belsejéből az éltető folyadék minden cseppjét, azalatt édesanyám mellettem ült az ágy szélén, arról beszélt ha felhagyok a parapszichológiával, és minden azzal kapcsolatos tevékenységet akkor megszűnnének a félelmeim, ha tudná...ha ismerné...ha átélte volna... megtapasztalta volna nem mondaná ezt.

Anyám mindig is nagyon földhözragadt, szűk látókörű ember hírében állt, soha nem hitt semmiben, hacsak nem látta azt saját szemével, reméltem ezen hozzáállása egyszer megváltozik pozitív irányba, de ez a remény szertefoszlott.

- Anya! Tisztában vagyok vele, hogy te csak jót akarsz, nem tudom miért, de nem tehetem, valami azt súgja, nekem ezzel kell foglalkoznom, ez a sorsom! - anyám nagyon meglepődött, mintha kissé megijedt volna a válasz hallatán, talán emelkedett hangvételem miatt, láttam rajta a rémületet, bizonyára azt hiszi megtébolyodtam, pedig csak jobban meg akarom ismerni magam, hogy ki vagyok. Ki vagyok valójában s a világot uraló láthatatlan erőket, melyeket csak a legkivételesebbek láthatják, hallhatják és irányíthatják.

- De Eleonore! Ha ez sokáig így folytatódik, hidd el nekem, ez az erő már így is uralkodik feletted, félek, hogy rövid idő alatt megsemmisít téged, kérlek, hallgass rám! - nem hagyhattam abba, tudni akartam az igazat, ha felhagynék a mágiával, ez a valami mely üldözőbe vett megkeserítené életem, nem fogja abbahagyni, míg nem éri el célját, mely oly nagy titkokkal fedett akár a Kennedy- gyilkosság több évtizedes rejtélye.

 

Ha felhagynék e különös tudománynak a kutatásával, azzal csak egyet érnék el, egy felvehetetlen harcot a fantomarcú idegennel, mert ha nem ismerem eme több ezer éves tudományt, eleve halára lennék ítélve, mert nem tudnám megvédeni magam. - Tudom, hogy aggódsz miattam, de nem szükséges, de nem hagyhatom abba, hidd el okom van rá! - anyám csalódottá vált a döntésem miatt, tenni ellene nem tudott semmit, ezt ő maga is tudta, feladta a harcot, másban nem segíthetett, mint reménykedni, hogy egyszer minden jóra fordul majd, nagyon sajnáltam őt, mégsem tehettem semmit, végére akartam járni ennek a rejtélynek, utáltam is magam, mert fájdalmat okoztam anyámnak.

- Ez az utolsó szavad? - kérdezte.

- Igen, ne haragudj rám! Most az egyszer nem hallgathatok rád!Meg kell tudnom egy titkot, mit szeretnék ha felszínre kerülne, szeretlek,remélem ez a kálvária egyszer véget ér! - anyám, aki mindig elég konzervatív beállítottságú volt, most mégis megtudott lepni, megértett, nem mintha régmúltban tette volna meg, de jelen esetben olyan horderejű volt, melyen csodálkoztam, hogy beleegyezik.

- Megértelek, ha velem hasonló eset történne, én is így cselekednék, főleg ha ilyen keményfejű lennék, mint te! - már nem is emlékszem, mikor nevettem ilyen önfeledtem, mióta megláttam a csuhásokat azóta... s azóta lelkem retteg minden apró s jelentéktelen félelemtől,, az éjszakától, a magánytól, attól, hogy nem tudom mi fog történni velem.

Miután anyám szeretetteljesen átölelt, elment lepihenni, engem otthagyva a rémület s rettegés küszöbén, biztos voltam benne, a ma éjjelen is elfog jönni, nem hagy nekem békét, míg meg nem kapja azt amit akar.

Takarómat a fejemre húztam, nem gondoltam semmiféle sötét erőre, elhessegettem a rosszat, csak a jóra és szépre gondoltam, úgy tartják az elűzi a félelmet, arra koncentráltam, hogy egy gyönyörű trópusi szigeten vagyok, az óceánban a delfinek fel- fel ugranak, a hatalmas pálmák kihajlanak a partra.

Elálmosodtam, de hamar fel is ébredtem, megszomjaztam, ezért kimentem a konyhába egy pohár vízért, kissé kába voltam az álom miatt, de amit ott láttam azonnal kiűzte az álmot a fejemből, mintha egész nap aludtam volna olyan éberséggel vetettem magam bele a való életbe.

Az ajtón túl megelevenedett mindaz amiről álmodtam, a káprázatos trópusi sziget, hogy lehetséges mindez, tettem fel a kérdést bevágva magam után az ajtót, csak halucináció lehet, az álmosság miatt, még nem ébredtem fel teljesen s azt hiszem még mindig az álmok világában vagyok.

Rábeszéltem magamat, hogy ez nem valóság, mert ez nem történhet meg, újra kinyitottam az ajtót s még mindig ott állt a trópusi sziget, annyi változással, hogy nem bírtam becsukni az ajtót, egy láthatatlan erő megakadályozta azt.

Már nem lehetett elmenekülni, hatalmas vihar kerekedett forgószél kíséretében, mely belökött szobámba nagy erővel, az ablak mellett értem földet, ekkor gomolyfelhő terjengett körös-körül szobámban.

A gomolyfelhőből egy rút férfiarc rajzolódott ki, nem emberi arc, valamiféle démon lehetett, a földön heverve eltakartam arcomat s azt kiabáltam: - Menj innen! Menj innen!

- Mit akarsz? - kérdeztem riadtan.

- A lelkedet! - suttogta a démon.

- A lelkemet? - ekkor a gonosz szertefoszlott és én az ágyamban tértem magamhoz.- Biztos csak rossz álom volt! - próbáltam lecsillapítani magamat, már el is hittem, mikor észrevettem karomon a sérülést, mely égési nyomnak látszott. - Mégsem volt álom! - mondtam magamba roskadva, a csúnya sebet nézegetve. Ez már egyre veszélyesebb, már tudom kivel állok szembe, de nem tudom melyik a rosszabb, nem tudni ki az ellenség, aki titokzatosságával megőrjít, vagy tudod kivel állsz szembe és a lelked kell neki. Nem tudtam mit tegyek egy ilyen helyzetben, hogy védjem meg magam, úgy éreztem nem sokáig maradok az élők sorában, egész álló éjjel gondolkodtam, de nem jutottam vele semmire, csak annyit értem el, hogy kétségbeesésem az egekbe nőtt.

Álmatlanul, teljesen kimerülve, göndör kusza fürtökkel, vérben úszó szemekkel keveredtem le reggel a hallba, világoskék férfi szabásvonalú pizsamában ültem asztalhoz, a reggelit Penelope, az idő házvezetőnő szolgálta fel. Számára is feltűnt valami nincs rendben velem, de a legjobban anyám esett kétségbe:

- Eleonore! Mi történt veled? Úgy nézel ki, mint aki egész éjjel züllött volna! - jegyezte meg anyám azt követően,miután leültem az asztalhoz a megszokott helyemre s nekiláttam a csokoládés Croisont bekebelezésének.

- Ne idegeskedj, nem történt semmi, csak nem aludtam túl jól! A szomszéd kutya ugatására ébredtem fel, s azóta egy szemhunyást sem aludtam! - már megint hazudnom kellett, ha elmondtam volna az igazat egész biztos a pszichiátrián kötök ki, eljön majd az ideje, mikor bevallok mindent.

- Valóban? Nem lehetséges, hogy újra az ...a különös dolog történt veled? - kérdezte anyám, azt feltételezte az éjszaka folyamán halucináltam, feltételezése jó irányba haladt, de a halucináció nem volt halucináció, hanem valóság, olyan valóság melyet a hitetlen földhöz ragadt emberek soha nem érthetnek és tapasztalhatnak meg.

- Nem, nem így volt! Most nem! Már mondtam ,ami akkor történt csak egy horrorfilm eredményeképp jött létre. Nincs ok az aggodalomra! - válaszoltam , miközben az étvágygerjesztő croisont-ba haraptam,, felváltva a nagy csésze tejeskávé kortyolgatásával.

- Megbízok benned, de ha mégis problémád adódna, azonnal szólj nekem, bennem megbízhatsz, ugye tudod! - mondta anyám, számomra kétségesnek tűnt vallomása, hogyan bízhatnék meg benne, mikor egy szavamat sem hiszi el, azt gondolja bolond vagyok, pedig nagy szükségem lenne gy valakire ki megért, nem állítja az igazság ellenkezőjét, nem hisz bolondnak, nem pszichiáterhez akar vinni, hanem felajánlja segítségét azzal, hogy együttes erővel szállunk szembe a gonosszal.

- Igyekezz a reggelivel, Eleonore! Nemsokára itt lesz az apád! - figyelmeztetett anyám, én el is felejtettem, hogy ezen a hétvégén esedékes a találkozó, hogy láthasson néhány órára, kisvártatva csengett a konyhában felszerelt telefon, mind a hang irányába figyeltünk, mire anyám indult beszélni a vonalban lévő személlyel, apám volt az s a következőket mondta:

- Ann!Tudom, hogy most haragudni fogsz rám, de nem tudom ma elvinni Eleonore-t, az utolsó percben közbejött egy fontos üzleti megbeszélés! Ne haragudjatok rám! - anya forrongott a dühtől, most is, mint mindig, cserben hagyott, egész héten ígérgette elmegyünk a lovasbemutatóra, de ez a remény szertefoszlott. Ekkor újabb furcsaság történt, tisztán kivehetően hallottam, többmint öt méter távolságból apa hangját és még valaki másét is... egy fiatal női hangot, ahogyan gúnyosan kuncogott az ismeretlenben, csak anya nem hallotta, vagy nem akarta hallani.

- Nem érdekel a magyarázkodásod, de ha nem akarod látni Eleonore-t látni akkor ne ringasd hamis ábrándokba! - azzal anya lecsapta a kagylót s apa így került ki örökre életünkből, soha többé nem láttam őt.

- Apád volt az! - mondta feldúltan, miközben visszaült az asztalhoz, szinte remegett az idegességtől, mikor felemelte poharát.

- Tudom! - válaszoltam lehangolva, fájt amiért apámat ennyire nem érdeklem, többet jelentenek neki azok a romlott nők, mint a saját lánya.

- Honnan tudod? Ezt nem értem! - hajszál híján lebuktam, ha elárulom különleges képességemet, azt hinné, hogy hazudok, így akarom felhívni magamra a figyelmet.

- Látom, milyen ideges vagy! Akkor szoktál így viselkedni ha valami kapcsoltba lépsz apával! - sikerült, anyám elhitte a hazugságomat, általában a hazugságot jobban elhiszik mint az igazat, ez így volt az én esetemben is.

- Ez így van, tényleg így van: Apád nem tud elvinni a lovasbemutatóra, annyira sajnálom szívem, most mit tehetnénk? - kérdezte anyám szánakozva.

- Semmit, itthon maradok, talán videózással múlatom majd az időt! - épp felálltam volna az asztaltól, mikor anya így kérdezett vissza:

- Mi lenne ha te és én együtt mennénk a lovasbemutatóra? Nem is emlékszem már mikor töltöttünk el együtt egy délutánt és...- elcsodálkoztam azon, hogy anya önként ajánlotta fel szolgálatait, hisz megszállottja a munkának, még otthonra is rendszeresen hoz munkát, ez az oka miért nem megyünk kettesben sehova sem.

- Benne vagyok! – vágtam rá víg kedéllyel, egész arcom kivirult a boldogságtól.

- Rendben van, akkor készülődjünk, ha jól tudom reggel kilenctől kezdődik a rendezvény s még oda kell érnünk, merre is van az a lovasbemutató? - kérdezte anya izgatottan az előtérből kanyarodó lépcsőfokra lépve indulva szobáinkba, hogy kellő felkészültséggel menjünk a mulatságba.

Felemelő élményben volt részem a mai nap folyamán, rengeteg gyönyörű példányt fedeztünk fel a felvonuló paripák között, reméltem anyával lesz még alkalmam a közeljövőben ehhez hasonló hétvégéhez.

Az utolsó egy hét az iskolakezdés előtt úgy repült el, mintha egy másodperc lett volna, azon vettem észre magam, egy újabb év kezdődik el, de az utolsó év, végre befejeződik a rémálom, a sok gonosz melyet iskolatársaim követtek el ellenem: véget ér.

Szeptember 1-jén az óra mutatója 8.30-at ütött az ágyam mellett álló éjjeliszekrényen, nem keltett időben, tisztában voltam vele, hiába is sietnék, már elkéstem az első óráról, anyámnak korán el kellett indulnia, így nem tudott elvinni az iskolába, ezért taxit kellett hívnom házunk elé.

Kiugorva a híres londoni „Black Cab” taxiból fizetést követően úgy szökelltem be a gimnázium kapuján, mintha az életem függne tőle, soha életemben nem loholtam ennyire, mint ezen a napon, arcom leginkább egy paprikára hasonlított, mint egy végzős gimnazista célratörő, életörömöt sugárzó arcára. Az iskola folyosóján rohanva figyelmetlenségem miatt megcsúsztam a frissen mosott kövön s teljes súlyommal hátamra zuhantam, sajgott minden porcikám, beleértve a csontozatomat, a legjobban a fejem fájdult meg, azt érte nagyobb mértékben a csapódás.

A csupasz, vizes földön ülve fejem fogtam a kínzó, gyötrő fájdalomtól, éreztem mintha ki akarna törni onnan valami szörnyeteg, e perceben eszméltem rá, hogy szemüvegem nincs a helyén, bizonyára balesetem következtében leesett, nagyon reméltem nem rongálódott meg, mert akkor az egész napnak befellegzett,mert így nem fogok tudni jegyzetelni.

 

- Segíthetek? - kérdezte egy idegen, de hangja mégis ismerős volt, mély és rekedtes férfi szólalt meg mögöttem, lassan, rémülten néztem fel a felettem hajladozó fekete öltönyös ősz hajú rideg és kemény arcvonású férfira.

- Maga? - csak ennyi hang fért ki torkomon, meglepett amit észrevettem az idősödő férfin, tudtam, hogy ismerem, de honnan annak halovány szikrája sem tört elő, erre mindenképp akartam tudni a választ, hiába erőltettem magam, nem sikerült megtalálnom a választ, talán csak hasonlít valakire...

- A nevem: Mr. Fletcher! Én vagyok az új történelem tanár! - furcsállottam ezt a kényszeredett kedvességet, éreztem ez nem a valódi énje, lelke mélyén gonosz, gyűlölködő, kegyetlen ember, ezt súgta a képességem.

- Segíthetek? - kérdezte újra, tudtam nem tiszta a férfi, nem szerettem volna ha megsejti gyanakvásomat, természetesen kellett viselkednem, úgy mintha nem lenne cseppet sem különös a természete, tettem a szépet és a jót, ahogy tenni kell minden egyes tanárnak, pláne ha az újonc, bemeríteni az iskolai szokásokba, és ha az illető nem idevalósi kötelességünk segíteni,hogy rugalmasan, kiegyensúlyozottan mozogjon a városban.

- Köszönöm, de nem találom a szemüvegem, nélküle félember vagyok... - gyorsan, gondosan visszapakoltam füzeteimet s könyveimet a táskámba, mialatt a gyanús tanár előkereste számomra a fémkeretes szemüvegemet. Aprólékos mozdulatokat végeztem magam körül, csak azért, hogy kitérjek előle, nem tudom miért, de első perctől fogva rettegtem az új tanártól s nem alaptalanul, megérzésemre hallgatva a gonoszt láttam meg benne.

- A szemüvege, Miss Wilkins! - tudja a nevem, ez elképzelhetetlen, hogyan tudhatta meg, már nem csupán a félelem lett úrrá lelkemben, hanem a kétség, melyet nem tudtam hova elhelyezni, ki lehet ez a férfi és mi akar, gyűlöltem mindig is a kétségeket, mert nem tudhatod kivel állsz szembe, az egyik része elhiteti veled, hogy jót akar, a másik kétségbeejtő borzalmas érzés, mert nem tudod, hogy mit cselekedj egy ilyen helyzetben, ha csak a dolgok felszínét veszem számításba, akkor barátságot kötök vele, de kihasználja a barátságot, úgy öl meg, ahogy csak akar, bár ha mélyebbre ások az élet furcsa dolgait betartva, megértem, hogy ez az ember báránybőrbe bújt farkas.

- Köszönöm! - kikaptam kezéből a szemüvegemet, és már ott sem voltam s mint a forgószél úgy elszaladtam az új tanár nagy megrökönyödésére. A nagy kalandokkal teli út végén, nehezen de elérkeztem az 1224-es terem ajtajába, megigazítottam magamon az egyenruhámat, mély lélegzetet véve benyitottam a terembe, éppen irodalomórát tartottak, megpróbáltam minden feltűnés nélkül elfoglalni helyem ott, ahol még maradt szabad hely, az ablak mellett ültem le, a középső sorban.

- Jó reggelt, Miss Wilkins! Nahát, elkésni az első nap, nem szép dolog! Gondolom, ha ilyen sokat késett, kialudta magát s nem okoz gondot ha kérdezek egyet s mást! - már csak ez hiányzott, én nem tudok semmit, leégek mindenki előtt s ami a legrosszabb az első nap elégtelennel térek haza anyám legnagyobb örömére.

- Meséljen nekem, kérem Thomas Stearn Eliot munkásságáról! - szólított fel Mr. Steak a pocakos, szemüveges, kopaszodó zsémbes öregúr, miközben a tábla mellöl ,leült a támlás székére, kényelmesen hátradőlt, karba font kézzel hallgatta előadásomat.

- Sokáig kell még így ücsörögnöd, mert hosszú beszámolóval készültem, mivel Eliot az egyik legkedvesebb költőm, nem fog nehézsége okozni életútjának az elemzése... - gondoltam magamban közben feszesen kihúztam magam.

- Thomas Stearn Eliot századunk költészetének legnagyobb alakja. Egy olyan korban élt, ahol az emberek illúzió vesztett, válságos lelkiállapotúak, tapasztalatit, intellektuális lírában nagy költői intenzitásban mondta el. Az U.S.A.- ban született, ősei a 17. században vándoroltak ki Angliából, Londonban élt sokáig, itt tanított, banktisztviselő lett, megismerkedett Ezra Pound-dal, ametaforát tartotta a vers legfontosabb alakjának, nagyban befolyásolta a költőt további munkája során. 1922-ben a Criterion folyóiratot indította pályafutására, 17 évig szerkesztette, felvette a brit állampolgárságot... - ekkor Mr. Steak befejeztette velem a felelést, ő maga is meglepődött honnan ismerem az anyagot, mikor a mai nap vettük.

 

- Nagyszerű, Miss Wilkins! Csak tudnám... - a tanár úr megjegyzését megszakította egy ajtónyitás, és azontúl volt a gimnáziumi igazgató, a 40 év körüli barna hajú, néhány ősz hajszál kalandozott halántékán, általában jó kedélyű, fiatalos lendületű, megértő ember, én őt kedveltem a legjobban az intézmény falai között.

- Jó reggelt, igazgató úr! Miben segíthetek? - kérdezte kissé megdöbbenve az igazgatót, hirtelen felbukkanása révén.

- Azért jöttem, hogy magára bízzam az új tanítványát, az ön osztályában folytatja tanulmányait! - hangzott a válasz, az idős tanáron szemmel láthatóan nem örült az új tanulónak, gondolta egy bajkeverővel több lesz.

- Örülök a szerencsének, és sok sikert a tanulmányaihoz, őszintén remélem , nem fog csalódást okozni nekem! - a tanár úr szavai nem fedték a valóságot, tanteremben rajta kívül senki nem számított okosnak és értelmesnek, még ha osztály első is, senkinek nincs esélye vele szemben, véleménye nem fog változni, ha az elmúlt 50 év alatt nem változott, akkor a sorsának nyila egyenesen a sötét ismeretlenbe halad a halál kapujához, keserűségét a sírba viszi.

- Még nem mutattam be a fiatalembert: Jerry Summers! - mondta az igazgató.

- Aaron Steak! - mondta tömören s erős, tekintélyt parancsoló kezével megszorította az ifjú különösen érdes kezét, melyen kissé megrökönyödött, furcsállotta, hogy ilyen fiatalon ennyire érdes legyen a keze.

- Örülök, hogy megismerhettem! - mutatkozott be illedelmesen Jerry.

- Úgyszintén! - válaszolta a tanár.

- Én nem is zavarok tovább! - mondta az igazgató távozásakor.

- Foglaljon helyet, Mr. Summers! Az ismerkedést későbbre hanyagoljuk! Az utolsó padokban még talál helyet! - az idős irodalomtanár megigazította barna keretes szemüvegét s a könyve felé meredve körültekintően lapozni kezdett. Jerry, az új diák idegenkedve haladt végig az iskolapadok között, mikor a középső sor végén talált magának egy alkalmas helyet, könyveivel együtt lehuppant a támlás székre.

 

Pillantása rögtön felém irányult, percekig figyelt, de nem is figyelt, inkább elemzett, mintha összehasonlítást végezne, idegesített ez a helyzet, tudomást sem akartam róla venni, pedig rokonszenvesnek tűnt, abban bíztam más lesz mint az osztálytársai.

Tévedtem, bizonyára azért figyel ily kitartóan, mert fülébe jutott a hír, egy törvényen kívüli különc vagyok.

Figyelmesen hallgattam az órát, de valami megzavarta figyelmem, látomás képződött szemem előtt, néhány felvillanó kép, részlet, nem tudom minek nyilvánítani e jelenséget, sok megmagyarázhatatlan szörnyűség történt velem, de ilyen még soha.

Láttam magam egy távoli ősi ország uralkodóival megbeszélést folytatni bensőséges viszonyban, ezt követően újabb képeket láttam, mindenhol vér és halottak, egy római katona elővette kardját, azzal próbálta elvágni a nyakam. Ez volt az utolsó kép s látomásom szertefoszlott, felébredve Jerry-t láttam magam előtt, még mindig kitartóan nézett felém, mintha ráolvasást végezne, vagy szigerálna, már tudom kitől származik a látomás.

Bizonyára a démon, ki legutóbb meglátogatott, Jerry annak a szolgája vagy esetleg szövetségesek, úgy néztem rá, hogy tudassam vele: mindent tudok, számomra semmi sem titiok.

- Miss Wilkins! Sorolja fel Eliot jelentőségteljes munkáit! - hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, mit keresek itt, az előbbi néhány perc távozott életemből.

- Ne haragudjon, tanár úr...de nem figyeltem... nem érzem túl jól magam... - sem a tanár sem a diákok nem hittek nekem, valóban kitűnően éreztem magam, csak idegesített, hogy egy idegen irányítja sorsomat.

- Miss Wilkins, itt mindenki rosszul érezné magát, ha felelnie kellene, mire nem tudja a választ! - jegyezte meg a tanár, az osztályban minden diáktársam rajtam ércelődött s gúnyos hahotázás közepette köszörülték mocskos nyelvüket.

- Az új fiú az oka, biztos ő terelte el a figyelmet a témáról! - mondta Laisa, az iskola leghíresebb lánya, olyan volt mint egy két lábon járó kozmetikai szalon, őt más nem érdekelte, mint a drága ruhák s ellenállhatatlan legyen sminkje, haja s persze még a fiúk, a szórakozás, ez volt az életereje.

Kánonban nevettek rajtam, amit most műveltek valóban kegyetlen játék volt, majd elsüllyedtem szégyenemben, normál estben keservesen sírtam volna az igazságtalanság miatt, de keménynek kellett lennem, visszaszorítottam fájdalmamat s emelt fővel vettem a rám nehezedő akadályokat.

- Jól gondolja meg, kisasszony! Ha nem válaszol a kérdésre, akkor azt elégtelennek veszem! Nos, hajlandó megbirkózni a feladattal? - tette fel félelmetes kérdését a tanár, én mélyen felsóhajtottam, nekivágtam a kétes kimenetelű küzdelemnek.

- Megpróbálom, tanár úr! - válaszoltam röviden és tömören.

- Bölcs döntés! Elismételjem a kérdést? - kérdezte felderült arccal, fogalmam sincs minek örült, talán a kíváncsiság hajtotta, szánalmat éreztem iránta, mert nem adna elégtelent az első nap.

- Nem szükséges, uram! Eliot fő művei: Hamvazószerda, Három királyok utazása, Négy kvartett... - magam sem tudtam honnan vettem mindezt, hiszen az előző percekben teljesen leblokkoltam, sokat olvastam Eliot-ról, de a látomást követően nem akart bevillanni, mintha törölték volna az adatbázisomból, az elhangzottakat úgy éreztem mintha valaki diktálná, hasonló volt a telepátiához, az új diák idézte elő mindezt. Megéreztem a fiú kisugárzásából, biztos voltam benne, hogy a démont szolgálja, sehogyan sem értettem meg, mi célja lehet ezzel.

- Mégis tudja,Miss Wilkins! Látja, ha valamit akarunk elérhetjük, legyen az bármi életünk során! - fejezte be tanácsát Mr. Steak, épp amikor kicsengettek az óráról, abban a pillanatában a tanulók mint elvakult méhek rajzottak ki a kaptárból.

- Holnapra készítsetek öt oldalas fogalmazást Eliot életéről, munkásságáról!!! - e szavakat a diákok elhagyták fülük mellett mint érdektelen, fölösleges locsogást, csak elméjük legsötétebb, rejtett világában raktározták el az információt. Remegtem a félelemtől, mert egyedül maradtam Jerry-vel, vajon a lelkemért jött s most erőszakkal el akarja venni tőlem azt, ezt nem engedem neki, megküzdök vele, készen állok a harcra.

Készültem volna a végső távozásra, Jerry a füzetével piszmogott, közben néha. Néha rám vetette tekintetét, éreztem magamon égető pillantását, mely csaknem porrá égetett, s ez nem volt más mint a félelem.

Épp elindultam határozott léptekkel, amikor táskám egyik pántján elszakadt a varrás, s az lassan a csupasz padlóra vetette magát, ez nem lehet véletlen, csak varázslat, Jerry így próbál a közelembe férkőzni.

- Segíthetek Lady Caladian? - kérdezte titokzatos szemeivel a számomra ismeretlen fiú lekuporodva mellém, hogy segítséget nyújtson iskolaszereim visszapakolásában.

- Tudom, hogy ki vagy! De tévedsz, hogy én Lady... hogyishívják vagyok! - válaszoltam magabiztosan.

- Te Lady Caladian vagy! Ha annyira tudod ki vagyok, légy szíves közöld velem is, kíváncsi vagyok, mennyire vagy tehetséges mágus! - mondta emelkedett hangon Jerry, úgy éreztem ismerem őt valahonnan régről, mintha bensőséges viszony lett volna közöttünk, e pillanattól megváltozott a véleményem, már nem voltam biztos semmiben, mégis megvádoltam őt:

- Hogy mersz kitalálni ilyen bizarr hazugságot! Mit akarsz elérni, talán a lelkemet gazdád hatalmának a növelésére! Tudd, meg, hogy soha nem kapod meg! - mondtam emelt hangon, Jerry értetlenül s mérgesen figyelte viselkedésemet, ám volt itt még valami rettegés, mely uralta a levegőt.

- Eleonore! Bocsánatáért esedezem, de én nem szolgálok démonokat, én a maga testőre, a védelmezője vagyok! Később mindent elmondok, de miért feltételez rólam rosszat? - most már biztos, hogy ő nem démoni szolga, ha az volna már rég elvette volna a lelkemet.

- Egy éjszaka látomásom volt, de annyira valóságosnak tűnt, megjelent egy rút arcú démon, és a lelkem követelte.

- Egy éjszaka látomásom volt, annyira valóságosnak tűnt, megjelent egy rút arcú démon és a lelkem követelte, de miért gondolod, hogy Lady Caladian vagyok? - a fiatalember arca gondterheltté vált, hiába szólongattam, meg se rezzent, mintha nem ezen a világon járna, kisvártatva így szólt:

- Elkéstem, gyorsan cselekednünk kell! Vissza kell mennünk 1000 évvel korábbra, akkor megakadályozhatjuk a katasztrófát! - Jerry húzott volna maga után, de én ellenálltam.

- Azt már nem! Nem megyek sehova, itt lakom, ide járok iskolába, és feltétlenül le kell érettségiznem! - otthagytam őt, és kivonultam a tanteremből elvegyülve a rengeteg diák között, Jerry aznap már nem talált rám.

- Állj meg! Hallod,várj meg! - ekkor toppant elé Laisa a gimnázium legnépszerűbb hallgatója, próbálta megkörnyékezni az állítólagos testőrömet.

- Csak nem a dilis után rohansz? - tette fel kérdést a tőle megszokott nyers modorában az egyébként nemes családból származó Laisa.

- Tessék? - kérdezte riadtan Jerry.

- Nem tűnt fel még furcsa viselkedése! Állítólag boszorkány, szellemeket idéz, átkokat szór, képes tárgyakat mozgatni..volt szerencsém tapasztalni a múlt évben, döglött patkányt tett az asztalomra, egy diákot pedig a puszta akaratával kivágott az ablakon! Még azért nem tanácsolták el, mert nem volt kellő bizonyíték, hogy ő okozta volna a baleseteket. Figyelj, ott jön az új tanár, fura fazon, de szerintem nagyon sármos! - Jerry egy percre sem figyelt a lányra, csak a nagy forgatagban bolyongó tanulókat kutatta szüntelen, remélve felbukkan az a személy, kit ő keres, de ehelyett nem kívánt alakra lett figyelmes. Egyre közelebb közeledett feléje, ő volt az új tanár, esküdt ellensége, nem azért, mert félt tőle, csak nem jött el még az ideje a kettejük közötti végső összecsapásnak, nem akartam visszamenni a tanterembe, féltem az új diáktól, hiába magyarázkodott nem tudtam hinni, zavaros szavaiból nem sokat értettem meg.

Az gimnázium könyvtárában húzódtam meg a mai nap folyamán, jó barátságot ápoltam a könyvtárosnővel,így megengedte, hogy pár órára megbújjak a könyvek forgatagában, egy Eliot-ról szóló könyvet választottam, hogy a dolgozatomat el tudjam készíteni.

Lassan beesteledett, de számomra fel sem tűnt, hasznos olvasmányom társaságában úgy múltak az órák mint a másodpercek, fel sem tűnt, hogy már mindenki távozott a könyvtárból és a gimnáziumból. Egyedül maradtam az iskola rettegést keltő falai közt, minden kétséget kizáróan biztos voltam benne, ma este eljön újra a démon, s ezen a helyen fog lecsapni rám, emiatt aludtam el, ezért nem vett észre senki sem.

Próbáltam megszökni a nyomasztó rémálom elöl, egy percet sem késlekedtem, kirohantam a könyvtárból, le a lépcsőn, ám számításom kudarcba fulladt, az első lépcsőfokra lépve furcsa paranormális jelenségnek lettem nemcsak szemtanúja, hanem egyetlen szereplője lettem.

A magas és meredek lépcső hirtelen ringatózó, hullámzó, mélységes mély tengerré vált s én a nyakamig elmerültem benne, nem hittem a szememnek, hogy történhet meg mindez, most már el kellett hinnem a történteket, ez nem lehet álom.

Teljes erővel úsztam fel a víz mélyéről a felszínére, eltökélt célom volt, kijutni a víztömegből, mely nem természetes úton jött létre, hanem csakis mágia segítségével, már csak néhány karcsapásra voltam a padlózattól amikor félelmetes és hátborzongató látvány terült elém.

Szinte minden akadály nélkül eljutottam a „partig”, amikor váratlan fordulat következett be, pontosan mögöttem, egy káprázatba ejtően hatalmas fehér cápa uszonyára lettem figyelmes a felszínen lebegni.

E perctől kezdve képtelen voltam magamon uralkodni, őrületbe keltő hisztéria férkőzött be magát lelkem leggyengébb részeibe, sikoltozni kezdtem, minden emberi képzeletet felülmúló hangon, bár tisztában voltam vele semmit sem érhetek el cselekedetemmel, mivel az iskola üres, nincs ember, ki segíthetne, megmenthetné életem a végső megsemmisítő markából.

- Segítség! Segítség, emberek! - A nagy erősségű morajló hullámlökések közül, egy hangra lettem figyelmes a távolból, eléggé halkan hallottam, de biztosan ki tudtam venni, azt hittem halucináció, pedig korántsem volt az, hanem Jerry kétségbeesett hangja, talán mégis igaz amit mondott, de ez lehetetlen. A valóságban nem fordulhatnak elő mágikus, vagy paranormális jelenségek, ép ésszel nem tudtam felfogni, eddig azt hittem mindez csak az ember képzeletében születhetnek meg.

- Eeleonore! Eleonore! - kiáltotta Jerry szünet nélkül a különös fiú, hogy még időben megtaláljon.

- Itt vagyok! Itt vagyok, Jerry! - ordítottam torkom szakadtából, ahogy csak bírtam, a halál megismeréséhez közelítve, éreztem itt a vég, rajtam már nem segíthet senki, nem menekülhetek meg tragikus sorsom elöl, a kegyetlen fenevad, ki rám éhezett, egyre jobban közeledett felém elszánt gyorsasággal, hajam úgy lógott a rá nehezedő nedvességtől, mintha súlyok húznák szálanként az ismeretlen mélységbe.

Riadtan hátravetettem pillantásom, és akkor láttam meg őt, a vérszomjas gyilkost, pofáját nagyra tátotta, melynek folytán kiálló fogai kivehetően érvényesültek, mindezt azért tette, hogy értésemre adja, elérkezett életem utolsó pillanata.

- Add a kezed! - kiáltotta egy ifjú férfihang a padlózat közeléből, ép az utolsó pillanatban, már felkészültem a halálra, Jerry a lépcső korlátjába kapaszkodva szabadon maradt kezét nyújtotta felém , miközben a háborgó vízben hánykolódtam.

- Nem érem el! - mondtam kétségbeesetten.

- De igenis eléred! El kell érned, különben meghalsz! Bízz bennem! - mondta izgatottan Jerry, talán félt, nem akarta, hogy meghaljak, azért viselkedett ennyire elszántan, nagy lelkierőt vettem magamon, elhittem Jerry szavait, tovább úsztam keservesen harcolva a hullámokkal, hirtelen kirántott a vízből, a gyilkos cápa gyűlölködve nézett utánunk s szertefoszlott.

A semmiből a számomra ismeretlen démon újra megjelent előttem, most még ijesztőbb formában, arca hatalmas füstfelhőből állt össze, száját nagyra tátotta, s levegőt fújt felénk, s mi ellentétes irányba csúsztunk végig a folyosón, egymás kezét a nagy széllökésnek köszönhetően kényszerültünk elveszíteni.

Egymástól távol tértünk magunkhoz, vizes ruhán teljesen ránk tapadt, mire feltápászkodtam a vízzel elárasztott padlóról, Jerry már mellettem állt, kezét nyújtotta felém, és én elfogadtam segítségnyújtását, mikor felrántotta vizes testemet, arcunk egymáshoz ért, egy pillanatra megállt a lélegzetünk, kissé elpirultunk s nem tudtuk mit tegyünk ebben a helyzetben.

- Mennünk kell! - mondtam, ő csupán egyet sóhajtott s követett, fogalmam sem volt, hova mehetnék, itt nem maradhatok, féltem hazamenni, mivel oda is utolérne a démon... ha leszáll az éj...

- És hova akarsz menni? - kérdezte Jerry sietve utánam.

- Nem tudom! Nem tudom! Valami biztonságos helyre! - Jerry, ki mindvégig kullogott utánam, megrántotta a karom s egy szegényes plébánia felé irányította figyelmem.

- Nézd! Tudsz ennél biztonságosabbat? - kérdezte a szemembe nézve, arra utalva, hogy köszönettel tartozom,mert segített megoldani e bonyolult problémát. Nem tétováztunk, azonnal odafutottunk