Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Istenek Között

 

 

 

 

Istenek között

(részlet)

 

hindi.jpg

 

 

 

 

 

Elindult a két elvetemült gyilkos a pusztulás rothadó ösvényén, hogy beteljesítsék küldetésük,

hatalmas vérszomj hajtotta a barbárokat, nem törődtek senkivel sem, oly kegyetlenséggel végeztek áldozataikkal, hogy szemük sem rebbent, mintha ez olyan mindennapi feladat volna.

Mint keselyűk megérezve a halálraítélt nyomait, úgy szálltak keresésére, vak elszántsággal eredtek a kiszemelt után, hogy rámérjék a végső csapást.

Több mint egy órát bolyongtak a környék nyomornegyedében megfeledkezve a nagy erejű vihar tombolásáról, nem számoltak a veszéllyel, hogy netán mindannyian megsemmisülhetnek még ma éjjel, ez a gondolat teljesen szertefoszlott számukra, csak egy cél lebegett előttük: a lovász halála. Bármennyire szerették volna becserkészni az ellenfelet, nem tudták addig, míg meg nem pillantották Ramo–t, ki épp gyilkosaiba rohant.

nyomor.jpg

 

Az ifjú lovász görnyedten, búskomor lelkülettel haladt a göröngyös, sáros úton, fejét lehajtotta, fekete hajából folyt az esőlé, mindene vizes volt, kivéve lelkét, elalélt szíve szerelmére gondolt, a csekély remény vára állt előtte s az elérhetetlen boldogság... Erre gondolt éppen amikor meglátott maga előtt, két pár ócska, lyukas cipőt azt is teljesen elázva, körülöttük az esőcseppek a földet érték, néhol hatalmas esőtavak képződtek, s érdekes, fortyogó buborékokat hoztak létre. Ramo hirtelen és rémülten a két idegenre nézett, a koszos középtermetű, elhanyagolt külsejű foghiányos Hugo azon nyomban bicskájával gyomron szúrta.

A szerencsétlenül járt Ramo szemei még utoljára gyilkosaira meredt a halál kapujában, tekintetében némi bosszú rejtőzött, nedves blúzát átitatta az életet adó vérpiros vér, a fehérből piros lett pillanatok leforgása alatt.

Ramo–t úgy nyelte el a fekete föld esővel áztatott mocska, mint egy természetfeletti erő, nem szólalt már többé, pedig hosszú percekig tartott még szenvedése, mialatt ott feküdt a földön, arca elmerült a sártenger vizében. A folyamatosan zúduló monszun vize mosta az ifjú halott arcát, mit bepiszkolt a sáros, fekete föld egésze. A két zsivány, Hugo és Sam egyre izgatottabbá vált, mindvégig azon töprengtek, vajon miért nem akar már eltávozni, tán rosszul csináltak valamit. Rémülten, hulla fehér arccal, mozdulatlanul, üveges tekintettel figyelték, le nem vették szemüket a haldoklóról, percről percre várták az időt, hogy munkájuk befejezetté váljon, s Mr. Henstridge elégedetten osszon rájuk több elvégezendő munkát. Halála utolsó percében Ramo így kiáltott fel:

Ruth! Szeretlek, Ruth! … Vigyétek hírül megbízótok lányának, örökké szeretni fogom őt és a születendő kis jövevényt is, a halálon túl vigyázni fogom lépteiket!!!! – ezek voltak utolsó szavai, lelke távozott testéből s eljutott a végső Nirvana–ba, ahol örök nyugalomban részesülhet. Ramo asztrálteste látta ahogy fizikai teste fekszik a földön, de nem sokáig szemlélhette, mert eljött érte a halál istene: Jama, első az emberek közül ki meghalt s megtalálta az utat az alvilágba azóta ott uralkodik királyként az elhunytak lelke felett.

Ott állt a fiú élettelen teste mellett, semmi esetre sem mozdult volna, elfogta őt az aggodalom, ki fogja felnevelni gyermekét, egy gazdag bájgúnár, vagy tán árvaházba kerül, mindezek a gondolatok foglalkoztatták, ezenfelül még az is, hogy sohasem láthatja gyermekét, sem akkor mikor megszületik, s nem vehet részt azokban az időkben, mikor felcseperedik. Úgy érezte, kétszer halt meg, nem tudta elfogadni sorsát, hiszen itt van szükség rá … ennek a tragédiának nem szabadott volna megtörténnie...még nem...

 

jama.jpg

Hirtelen nagy fényesség vakította el szemeit, kényszert érzett rá, hogy eltakarja azokat, a fényből három ifjú férfiú lépett ki, hófehér bőrűek és szőke hajúak mint 3500 évvel ezelőtt Indiába vándorolt árja – nemesi népcsoport. Hajuk hosszú volt mindegyiknek más formában befonva, az egyiknek, Iromáz – nak két oldalt egy tincs, Jahara–nak, fejének középrészén, Namuszinnak az egész be volt fonva. Ők hárman testvérek voltak, mindegyiknek oldalán arany markolatú szablya ékeskedett, mely fehéren világított s arra szolgált szembe szálljanak a gonosz erőkkel, démonokkal, bűnös teremtményekkel, s igazságot szolgáltassanak. Ruhájuk hagyományos hindu öltözet, ami csak annyiban tért el, hogy ez esetben aranyból szőtték az isteni kézművesek s áthatolhatatlan páncéllal egyesítették a fémet s szövetet.

Az utad itt véget ért! Velünk kell jönnöd Visnu hajlékába, hol addig kell várakoznod míg új testet nem kapsz egy születendő gyermek személyében. – mondta Jahara ki nyújtotta kezét, hogy magával vigye arra helyre, hol bizonytalan ideig kell várakoznia.

Nem! Nekem itt a helyem! Itt él a nő akit szeretek, és aki gyermeket vár! Vigyáznom kell rájuk! – közölte Ramo, a három küldött megrökönyödésére, gyakran találkoztak ilyen és hasonló esetekkel, gondolták némi ráhatással segíthetnek a problémán, de tévedtek Ramo nagyon csökönyös természetűnek tűnt.

Megértelek! De ha most nem jössz velünk, akkor sokáig kell várakoznod az új testre! – mondta Jahara.

Nem érdekel! Rám itt van most szükség, van egy olyan érzésem, hogy valami szörnyű fog bekövetkezni, és nekem meg kell akadályozni, bármi áron, kerül amibe kerül!!! – mondta Ramo eltökélten, senki sem rendíthette meg kitűzött céljában.

Most mit tegyünk? – tette fel a kérdést Jahara társainak, s máris megkezdődött a tanácskozás.

A fiúnak igaza van, nagy tragédia fog történni, és nekünk segíteni kell, egyedül nem bírja megoldani a feladatot. – tanácsolta Namuszin.

Ezt nem lehet! Törvényellenes! – suttogta felemelt hangon Iromáz.

Egyszer követhetünk el egy kis csalást, a gyermeknek meg kell születnie, mert ő lesz az aki szembeszáll a terror sötét erőivel, ő lesz a vadász! – tanácsolta Jahara.

Szóval, ellenem vagytok! – kelt ki magából Iromáz. – Évezredek óta művelem a szakmát, de még soha nem történt ilyen eset, hogy hátat fordítunk a törvényeknek! – mondta mérgesen, mert ő kissé konzervatív beállítottságú volt.

De Iromáz, ellenségeink a démonok, gonosz szellemek, szörnyek, akik háborúra készülnek, és Káli a pusztulás vérszomjas istennője a vezérük. Meg van írva: „Háború lészen egyszer, ha idegen nép uralkodik majd az indek felett, fehér nő fog szülni gyermeket egy nincstelen indtől, ő lesz a megmentőnk, leány létére ereje hatalmas, esze éles, szíve hatalmas, lelke bölcsessége nem szabhat akadályokat!” Éppen ezért segítenünk kell, értsd meg! Egy kis időre tedd félre a törvényeket, kérlek! – könyörgött Jahara,mert tudta népe fennmaradása, sorsa Ramo gyermekének kezében van, egyengetni kell életét, hogy a jóslat beteljesedjen.

Szóval tegyem félre törvényeinket? – kérdezte a szokásos szúrós tekintetével Iromáz, bár lelkében tavaszi virágok keltek új életre, ez a viselkedés számára egy pajzs, mivel minden felelősség őt illeti, testvérei cselekedeteiért is, ezért ilyen merev, tüskés természetű. De jó lélek, a lehető legjobb.

krsnaarjun.jpg

Igen! – válaszolták testvérei egyöntetűen.

Rendben! De mi sem változtathatunk meg mindent az emberek életében, csak tanácsadók lehetünk, apróbb trükköket vihetünk végbe! Értitek? Nekem kell felelősséget vállalnom a Létező erők bizottsága előtt! – mondta.

Ne aggódj, semmi olyat nem teszünk mi tiltott volna, megígérjük! – mondták a küldöttek.

Hát erre nem vennék mérget! – mondta fanyalogva Iromáz s elindultak Ramo felé.

Ramo! Azt hiszem megegyezésre jutottunk! – közölte Jahara.

Valóban? – kérdezte érdektelenül a fiú.

Beleegyezünk, hogy a földön maradj, míg lányod biztonságban nem tudod, de csak akkor ha mi is veled tarthatunk. – mondta jahara.

Nem! Lehetetlen, ez csak rám tartozik! – kiáltotta elutasítóan.

Nézd, Ramo! Csak most váltál szellemmé, még nem tudsz eligazodni ebben a helyzetben, mi tudnánk segíteni, és sok más dologban … a természeti erőkkel kapcsolatban. – okosította ki Iromáz.

Elhiszem, hogy segíteni akartok, de ezt a problémát egyedül kell megoldanom, boldogulni fogok nélkületek is. – mondta Ramo, és indult volna ha Iromáz nem nyújtja ki varázserejű kezeit s mint mágnes nem húzza őt vissza közéjük.

Csak ne olyan hevesen, barátom! Mi egyezséget ajánlottunk, ha elfogadod, itt maradhatsz, de ha nem velünk kell jönnöd! Nos, melyik utat választod? – kérdezte mosolyogva Iromáz.

Jó, elfogadom, de miben tudnátok segíteni nekem? – kérdezte Ramo.

Például ebben! – a három küldött lassan felemelte karját, s a két gaz gyilkos felemelkedett a magasba s onnan dobták le őket.

shiva1.jpg

Jaj, mi volt ez Sam? Az ördög játszik velünk? – kérdezte ostobán Hugo.

Nem, ez még annál is rosszabb! – mondta mély hangjával Sam. Alig maradt idejük feleszmélni és a három küldött újabb varázst küldött rájuk. Villámcsapást vezetett testükre, remegtek, ugráltak, megégtek, ezzel a mutatvánnyal sikerült Ramo arcára csalni csekély mosolyt.

Köszönöm nektek! Legalább egy percre elfelejthettem szörnyű sorsom s gyermekem még be nem következett sorsát. De mondjátok, hogyan tudnátok nekem segíteni? – kérdezte Ramo kíváncsian.

Gyere, megmutatom! – mondta titokzatosan Jahara, ajka mosolyra állt, tengerkék szeme hunyorgott miközben karját vállára tette, őt követte Iromáz és Namuszin s eltűntek az éj sötétjében.

 

 

 

eerdo.jpg

 

Uramisten!– kiáltott fel Charlotte asszony a közeli tölgyfa mögött elrejtőzve, ki látta és hallotta mi az előző percekben történt, nem hitt a szemének, azt gondolta csupán hallucináció, a képzelete játszik vele, azt gondolta biztosan van a jelenésre értelmes magyarázat, nem tudta megfejteni a rejtélyt, rá kellett ébrednie, itt sokkal nagyobb erőkkel van dolga mit el tud képzelni.

Ez nem lehet igaz! Mi történik itt? – kérdezte Sam, miután vége lett a villámlások sorozatának, egy közeli ház sarkában ülve áztatta piszkos lényét a tisztító esővíz.

Lehet, hogy a lovász lelke visszatért és így akart bosszút állni! – mondta Hugo lassú, dadogó beszédével, miközben szakadt, kötött sapkáját csavarta ki, a víztől aminek ugyan semmi értelme nem volt.

Ugyan, ne beszélj már hülyeségeket! Ha valami természetfeletti okozta volna is a történteket, akkor csakis a nagy istenség csapott le rád, mert már nem tudta elviselni a mikrokozmikus ostobaságodat!!!! – válaszolta dühösen vöröslő arcával, mérhetetlen idegességétől szemei kidülledtek, hirtelen felállt s elindult egyenesen a holttest irányába.

Most meg hova mész Sam? – kérdezte a mindennemű intelligenciát nélkülöző Hugo.

Szerinted hova mehetnék? Meg kell semmisíteni a holttestet, különben akasztófára kerülünk mind a ketten... Gyere vonszold már ide azt a lusta segged, miattad bukok le, én aki már hosszú évek óta űzöm a szakmát!!! – mondta Sam és kabátja belsejéből előhúzott egy gondosan összehajtott zsákot.

Na, vigyük a hullát! – utasította társát Sam, a két férfi elrejtette a testet egy zsák mélyébe, ezt követően az egyik a fejénél a másik a lábánál fogta meg az élettelen embert s cipelték egészen egy szikla csúcsáig.

Ott letették egy kis időre, s egy erős faággal eltorzították arcát, hogy senki ne ismerjen rá, mindezek után súlyos köveket használtak fel nehezék gyanánt... S végezetül a sötét éjszakában fodrozódó tenger mélyébe dobták a testet, s reménykedtek soha nem találnak rá, ám arra nem számítottak, hogy egy kíváncsi szempár követte lépteiket, ő volt Charlotte asszony, kinek szívét marcangolta a félelem, ám mikor végleg megszabadultak a hullától az asszony felkiáltott: – Uramisten!

A két elvetemült gyilkos a hang irányába figyelt, tekintetük eltorzult, egyikük kést rántott, a másik a véres farúddal indult, az asszony megrémült, fogalma sem volt merre meneküljön, de nem sok ideje maradt a választásra, azonnal futnia kellett, mindegy, hogy hova, a lényeg az volt, ne találjanak rá.

Charlotte öngyilkos versenyfutásba kezdett az idővel, hogy megmentse életét, és lányát megvédelmezze a gonosz s mindenre elszánt férj karmaitól, hosszú szőke hajába fújta a vihar vad ereje, erőteljesen szaladt üldözői elől, még nem akart meghalni, célja volt ebben az életben, ez hajtotta, éltette ezekben a percekben, nem hagyta magát, történjen bármi is az utolsó erejéig harcol a fennmaradásért.

A két jó barát Sam és Hugo is úgyszintén életükért futottak, mert ha az asszonynak tanúvallomást tesz mindkettejükre a biztos halál vár.

Átgázoltak mindenen, bokrokon, sártengeren, nem állíthatta meg őket senki és semmi, sem az üldözőket sem az üldözöttet, mindent eltiportak mi eléjük állt, és akkor elértek egy nagy és sötét erdőbe, mit elleptek az ősi növények, fák, bokrok, de nem csak ebben volt különös ez az erdő.

Itt nem esett az eső, és a vihar zaja sem szűrődött be, olyan volt mintha más világba jutottak volna el, vagy mintha egy jól elzárt és biztonságos épületbe menekültek volna a vihar elől, olyan volt mint egy templom, mely megvéd minden világi behatolástól, háborútól és természeti katasztrófától.

Sötétség uralkodott az erdőben, nagyon sötét, csak tapogatózni tudott a három betolakodó.

Charlotte asszony elbújt egy bokor mögé, gondolta ott nem találják meg, és hamarosan majd visszavonulót fújnak, de nem így lett, Hugo valami véletlen folytán megbotlott egy kődarabban, és éppen annak a bokornak az irányába esett ahol az asszony rejtőzött el.

Az alkalmat kihasználva azonnal kést rántott, s hidegvérrel szíven döfte volna, szemeiben kigyúlt a gyűlölet gonosz, pusztító lángja, arra gondolt most minden bizonyítékot megsemmisítenek.

Ekkor szemük előtt megjelent egy hatalmas és vakító fényesség s percek leforgása alatt megvakította Hugo–t, a gyilkos fegyver pedig finom szemcsés hamu alakjában távozott a támadó markából.

A következő pillanatokban előlépett a fényességből három ifjú férfiú, név szerint: Iromáz, Johara, Namuszin, büszke és bölcs magatartásukkal állottak tőlük néhány méternyire a füves pázsittal benőtt dombon.

Hugo tudta vége van mindennek, de Sam nem így gondolta, alattomos és körültekintő mozdulattal vette elő titkos fegyverét, nagyapja revolverét amit végszükség esetén akart használatba venni.

Fel akarta venni a harcot az istenek küldötteivel, de ő is tudhatta volna nincs hatalma felettük, csak ők győzhetnek.

Megölte volna az asszonyt, már lövésre készen állt, amikor Namuszin villámgyors mozdulattal kihúzta színaranyból készített nyilát, erőteljesen íjára feszítette, célzott és lőtt, szemében égett a tűz, hogy megmenthette Charlotte asszony életét, a gonoszokra pedig örök szenvedés vár.

Vétkeztetek az isteni törvény ellen. A büntetésetek: halál! Azok akik földi életükben folyamatosan vétkeztek, különböző büntetéseket kell elszenvedniük a pokolban... – mondta Iromáz, és ekkor Jama a halottak birodalmának istenének követei vesszőcsapásoktól remegőt rettenetes kötelekkel gyorsan megkötözték és délre hurcolták el. Ott Jama követei, akik vészjósló kiáltásokat hallottak egy kusával, tövisekkel, hangyabollyal, tűlevelekkel, kövekkel borított terület felé vitték őket, ahol néhány helyen lángok lobogtak,s amely tele volt a nap hevétől izzó és annak sugaraitól égetően forró gödrökkel. A borzalmas követek tovább vonszolták a koldusokat, sakálok százai támadtak rájuk így került a két bűnös a rettenetes átjárón keresztül Jama házába. A bűnöst, hogy bűneitől megszabaduljon egy másik ilyen pokolba vezetik, miután valamennyi poklot végigjárta visszataszító lényként kezdik újra életüket....

 

 

 

Miután a két gyilkos elnyerte méltó büntetésüket, a küldöttek így szóltak: – Jöjj közelebb, testvérem! – nyújtotta ki karját Iromáz, Charlotte asszony teljesítette kérését, de mikor megállt a három fényességes előtt, így szólt:– Kik vagytok? És mit akartok, min történt a gyilkosokkal? – kérdezte.

Mi vagyunk Jama követei, a jót szolgáljuk, üldözzük a bűnösöket, amit az előbb meg is tettek társaim. Elvitték olyan helyre ahol kiérdemlik méltó büntetésüket, de most fontosabb dologról van szó: a lányod gyermeket vár, ő lesz az, aki megment minket, és neked segíteni kell megvédeni őt, mert ha nem teszed nem lesz ki szembeszálljon a gonoszok leggonoszabbikával. Ez a gonosz egyre és egyre erősebb, serege gyarapszik, és mi kevesek leszünk hozzá, hogy felvegyük ellene a harcot, ezért van szükségünk rátok, emberekre, a ti érdeketek is ezt kívánja ha élni akartok fel kell vennetek a harcot a démonokkal. Össze kell fognunk, hogy legyőzzük a pusztulás vérszomjas istennőjét, mi a válaszod? Velünk vagy, vagy ellenünk? – kérdezte Iromáz.

Ha nem kérnél meg rá, akkor is így tennék, mert az a gyermek az unokám, a tűzbe mennék az életéért. – válaszolta szenvedélyes átéléssel az asszony.

Köszönöm. Adok számodra egy aranysípot, ha belefújsz, mi megjelenünk! És most hazatérhetsz! – amint kimondta ezeket a szavakat Iromáz Ruth édesanyja azonnal otthonában találta magát, mégpedig saját ágyában, de a nagy tekintélyű Mr. Henstridge nem tartózkodott a szobában....

 

 

 

 

 

Csak álom volt...– mondta magában Charlotte asszony, de volt itt valami ami megingatta álláspontjában, és ez a dolog a síp volt, lágy, harmonikus melódiát játszott, azt jelezve térjen észhez mert ami megtörtént nem álom volt hanem valóság, és neki két lábon kell a földön állnia, minden erejére szüksége lesz, hogy megmentse a gyermeket.

Mégsem volt álom! Megígérem mindenáron megvédem a gyermeket, csak a testemen keresztül bántalmazhatják!!! – És így is lett, lánya minden lépését figyelte, ellátta jó tanácsokkal, mellette volt mindvégig, és nemcsak ő, hanem Ruth legjobb barátnője Evelyn, kinek férje Paolo Aragona az olasz nemes úr, ő nagyon jó ember, és szeretik egymást, még akkor is ha keveset lehetnek együtt, mert Paolo üzleti ügyei folyton elszólítják, valamely távoli országba, ám ezt a kis időt is megpróbálja szeretetben, boldogságban eltölteni felesége és hét éves fia, Reynaldo körében.

Este nyolc óra volt és a lord még nem tért haza, vajon hol tartózkodhat, Charlotte asszonyt már nem tudta érdekelni hozzá szokott az évek során, hogy férje éjszakára kimarad, volt amikor napokra is. Számára nem rejtély hova és kikkel, az úr nagyon szereti a szabad életet, a szórakozást fiatal prostituáltak oldalán, most is ott van, gondolta ő, de nem érdekelte egyáltalán, csak egyetlen lánya foglalkoztatta.

Az úr valamikor az esti órákban érkezett meg elégedett mosollyal, családja kíváncsian várta a hallban vacsorához készen állva, hogy milyen hazugsággal áll elő ezúttal.

Legalább vacsorára pontosan érkeztél. – jegyezte meg a ház úrnője a hosszú asztalnál helyet foglalva.

Sajnálom, de már kora reggel elindultam, hogy közöljem leendő vejemmel a jó hírt, de már nem találtam a birtokon, azt mondták már az este elhagyta a házat. Én ebbe nem nyugodhattam bele, így elindultam a faluba ahol szülei laknak, állítólag oda mehetett, mikor közöltem vele a hírt nem szólt egy szót sem, tollat ragadott, és ezt a levelet nyújtotta át. – a nagyúr átadta a levelet lányának, ki néhány pillanatig nézegette csak a borítékot, és csak akkor nyitotta ki, mikor apja így szólt:

Azt mondta nem vállalhatja a gyermeket, mivel nagyon szegény, hiába beszéltem lelkére, hogy fiammá fogadom, mégis ellenkezett, ő szegény fiú de annál inkább büszkébb, nem akar más pénzén élősködni. – mondta végezetül az apja, Ruth így kiáltott fel:

Ez nem igaz! Nem lehet igaz!!! – mondta elkeseredetten könnyekkel teli szemekkel.

Ha nekem nem hiszel, a levélnek bizonyára hinni fogsz! – válaszolta a lord, erre a lány türelmetlen, ideges mozdulattal bontotta ki a levelet, ami benne állt az olyan volt számára mint egy halálos ítélet, kegyetlen és megváltoztathatatlan.

Nem lehet! Nem! Én nem ilyennek ismertem meg őt, ez hazugság! – ordította kétségbeesetten, hirtelen felszaladt a szobájába, édesanyja utána ment, így Mr. Henstridge egyedül maradt a hallban elfogyasztani a vacsoráját.

Végre megszabadultam attól a betolakodótól, már csak azt a fattyút kell a másvilágra küldenem.... – gondolta mialatt az ízletes falatokat tömte magába.

 

 

 

 

Jaj, kislányom, Ruth! Kérlek ne sírj! Gondolj arra, hogy hamarosan csodálatos gyermeknek adsz életet, most semmi mással ne törődj, kérlek! Az a legfontosabb, hogy a gyermek egészséges legyen! Felejtsd el azt a fiút, ha szeret visszajön, lehet, azért ment el, hogy vagyonra tegyen szert, azt akarja, hogy büszke légy rá! Ne aggódj drágám, minden rendben lesz! – anya és lánya szorosan átölelkezve siratták a sorsot, ám mégis reményteljesen néztek előre a jövőbe, mert hinni kell egy jobb és boldogabb életben, mert ha csak a tragikus múltra vagy jelenre gondolnak akkor egyre lejjebb és lejjebb süllyednek a mocsár bűzös, nyálkás uralmába és mire feleszmélnek nem lesz szabadulásuk. Minden dolognak van egy jó és egy rossz oldala, próbáld az élet jó oldalát saját célodra használni, mert ha nem így teszel elemészted magad és az okozza majd pusztulásod. Változtasd meg a múltat, bátran nézz szembe a problémákkal, ha hátat fordítasz a gondoknak, akkor abból még nagyobb gondok keletkeznek, és soha nem lesz vége a rossznak. Ne félj, bátran küzdj ellene, ne várj másra, hogy majd az megoldja a problémákat. Kerekedj problémák elé, az ember saját magát neveli az önbizalom segítségével, ha bízol magadban, a jövőben falakat rengethetsz meg, bármire képes lehetsz ha hiszel magadban, higgy és olyan dolgokra lehetsz képes amit álmodban sem gondoltad volna, a valóság néha fantáziadúsabb mint az álmaink.

Igazad van, anyám! Lehet, hogy így van, ez az egyetlen ésszerű válasz, mert én nem olyannak ismertem őt, aki minden további nélkül cserben hagyná a másikat, ő nagyon bölcs, felelősséges ember, de ami a legfontosabb belőle hiányzik az önzés, a gonoszság leghalványabb szikrája is. Többre értékeli a szegénységet mint a gazdagságot, mert a gazdagok mást nem csinálnak, mint még több és több vagyonra tegyenek szert, és ebben a háborúban minden megengedett, ez emészti fel energiájukat. Végső stádiumban pedig már mindenki elfordul tőlük, nem lesznek barátaik, nem szereti őket senki sem, ha mégis úgy tűnik, azért van, mert be akarnak hódolni a nagy hatalmúnak, hogy neki is jusson a tortából. De a szegény tud és viszont szeretik, tudja értékelni a mindennapok apró örömeit, a gazdag pedig már semmit sem tud értékelni, mert már mindent megkapott földi életében. – a lány hangja elcsuklott s könnyek sokasága gördült ki szemeiből, keserves, szinte néma sírásban tört ki, mely tükrözte rettenetes és mérhetetlen fájdalmát, melynek nem tudott ellenállni, önkívületlenül kiöntötte lelkét.

– „Istenem! Ha tudnád, mi történt szerelmeddel megszakadna a szíved, milyen szörnyeteg az apád, ha akkor régen nem kényszerítenek házasságra, soha nem mentem volna hozzá, és akkor lehetséges boldog házasságban élnék egy olyan férfi oldalán aki szeretni tudna. Bár akkor nem lenne ily csodálatos lányom, ezért hálát adok az istennek...” – gondolta.

Most erősnek kell lenned Ruth! Nagyon erősnek, el kell felejtened minden külső tényezőt, csak a kisbabádra szabad gondolnod, az idő majd megold mindent....– tanácsolta lányának az édesanya. Ruth megtartotta édesanyja tanácsát, elfeledte a múltat, a szerelmet, mintha sohasem létezett volna, visszagondolva olyan volt számára mint egy álom, egy illúzió, mert mire felébredt azonnal szertefoszlott. Mostantól nem törődött senkivel és semmivel csak a születendő gyermekére, az első hónapokban remélte Ramo eljön érte, és akkor majd mindenki boldog lesz, de rá kellett ébrednie ez az álma soha nem válik valóra, ahogy semmi más sem az életében... Az áldott kilenc hónap hamar elérkezett s Ruth egyre jobban rettegett, szavakkal elmondani nem lehet mennyire félt, minden erejével remélte a gyermek egészségesen jön napvilágra.

 

Szilveszter éjszakáján kezdődtek meg az események, mikor Ruth világra segíthette gyermekét, mindenki ünnepelte az új év közeledtét, mikor váratlan dolog történt.

A lány hirtelen összeesett a nagy tömegben, szörnyű rémület uralkodott lelkében, vajon sikeresen fog megszületni gyermeke, de ezt senki sem tudhatta előre.

Egy úr a tömegből vállalkozott a segítségnyújtásra, mivel végzettsége szerint orvos volt kinek neve: Lord Maximillian Fenton Hewit, két erős karjával szobájába vitte a 35 éves szőke úr. Gyors és alapos vizsgálat után közölte a családdal:

Ezt a gyermeket a hölgy nem szülheti meg! Császármetszést kell végeznem! – közölte a szülők felé fordulva miután befejezte a vizsgálatot.

Hogy érti azt, hogy nem szülheti meg? – kérdezte a leendő nagymama.

A baba farfekvésű, képtelenség lenne megszülni! – válaszolta az orvos.

Már pedig ezt a gyermeket meg fogja szülni, az anyám a nagyanyám és a dédnagyanyám mind így hozták világra gyermekeiket, és ezen nem vagyok hajlandó változtatni, ez a döntésem! – mondta dühösen, emelkedett hangszínnel Mr. Henstridge.

Nem érti? Ha engedném megszülni a gyermeket, akkor az anya és a baba is meghalhatnak!!! – az orvos nagyon aggódott, az idejük fogytán volt, és ez a hagyománytisztelő apa nem volt képes megérteni mi is forog kockán.

A lányom meg fogja szülni a gyermeket, ez az utolsó szavam! Mondta szigorúan, az orvos ekkor gondolkodóba esett, vajon most mit tegyen, ekkor odalépett orvosi táskájához, kihasználta az alkalmat, hogy Mr. Henstridge nem figyel s fecskenőtűjével felszívott egy nagyobb mennyiségű altatót melynek segítségével két órára megszabadult az úrtól.

Akkor nincs mást tenni, mint... – és mikor ezt kimondta egy óvatlan pillanatban jobb lábába szúrta az injekciós tűt, a férfi azonnal összerogyott, Charlotte asszony ámultan figyelte az eseményeket, a doktor ezt észrevette, s így szólt:

Ne haragudjon, asszonyom, de muszáj volt megtennem! A lánya élete a tét, és ahogyan észrevettem, nem igazán érdekelte az urat, csak az ostoba hagyományok! – jegyezte meg.

Igen, igaza van! – válaszolta az asszony, azután, így szólt: – El kellene vinni a férjemet egy alkalmasabb helyre, szerintem a szomszéd szoba épp megfelelő lenne számára. – Dr. Fenton megragadta a karjánál, Charlotte asszony pedig a lábánál és a lakosztályból nyíló szomszédos szobába cipelték. Ezután elkezdődött az operáció, ebben Edna a 40 körüli szobalány és Magen a fiatal cseléd s Bob a komornyik álltak rendelkezésükre.

Császármetszést hajtunk végre, készen állnak? – az orvos gondosan felhajtotta inge ujját mielőtt megmosta volna kezét, a műtétben közreműködő asszisztensek bizonytalanul fejet hajtottak. Féltek, aggódtak, mert tőlük is függ az operáció kimenetele.

Elkezdődött a beavatkozás, Ruth érzéstelenítőt kapott, azután Dr. Fenton felvágta a hasát s gondosan kiemelte a babát, minden további nélkül megszületett a gyermek, Edna asszony körültekintően megfürdette, ezalatt az orvos gyorsan összevarrta Ruth hasát, ki még mindig az érzéstelenítő hatása alatt állt. Az orvos Ruth felé fordult s gratulált az elgyengült teremtésnek s megérdeklődte mi lesz a kislány neve.

Jasmine, Jasmine lesz a neve! – mondta.

De miért éppen Jasmine, van valami jelentősége? – kérdezte Dr. Fenton, Ruth gondolkodóba esett, arra emlékezett, mikor Ramo Jázmint ajándékozott számára, és azt mondta: Te is épp olyan erényes, bűbájos vagy, mint ez a kis virág.

Hogy miért Jasmine?...Mert az a legkedvesebb virágom... – mondta Ruth, elmerengve, visszaemlékezve a múltra, mikor még boldog volt szerelmese oldalán, de ez most már a múlt halvány foszlánya, olyan mintha sohasem történt volna meg, csak álom volt csupán, semmi más...

Mikor megfürdették a kis Jasminet odaadták édesanyjának, akkor ő teljes önfeledt boldogsággal, ragyogó tekintettel nyújtotta karját mint éhező gyermekek egy szelet kenyér után. Anya és gyermekének kapcsolata oly harmonikus volt, oly idilli, hogy bárki aki látta megirigyelte, mint Charlotte asszony és a szolgálók, bármennyire is hihetetlen, de a mindig komor Bob a komornyik is így érzett.

Charlotte asszony emlékei melyeket az évek során eltárolt egy nagy ládába, azok most szabadon kószáltak gondolataiban, emlékezett mikor életet adott tüneményes gyermekének, Ruth–nak.

Számára nagyobb csoda nem létezett azokban a pillanatokban, boldog volt, mert megszületett gyermeke, kiteljesült az élete még akkor is ha a gyermek édesapja nem volt jelen a születésnél, senki sem tudta merre jár azokban az örömteli órákban. Ekkor Jasmine felsírt kedves, ám mégis harsány hangjával, Ruth megijedt nem tudta mi a teendő ebben a helyzetben, édesanyja ellátta tanácsokkal, mert tudta lánya még tapasztalatlan.

Ruth! Talán éhes lehet, az lenne a leghelyesebb ha mind elhagynánk a szobát, hogy anya és lánya kettesben éljék át ezt a gyönyörű pillanatot.– szólt a nagymama a cselédségnek kik szó nélkül kiözönlöttek az ajtón, Charlotte asszony is indulni készült, amikor Ruth rémülten utánaszólt, mintha élete függne tőle:

Kérlek anya, maradj még! – mondta.

Aznap este az újszülött csecsemőt, Jasmine–t elhelyezték a gyerekszobában, Mr. Henstridge–nek ez épp kapóra jött, kiről úgy hitték még mindig kábultan fekszik.

Itt az ideje, hogy megszabaduljak tőle... – gondolta, alattomosan, körültekintően haladt a ház folyosóin át, míg elérkezett a kiszemelt célpont felé, gyorsan cselekedett, kiemelte a baát a bölcsőből és kisietett vele a házból.

A zajra Charlotte asszony ébredt fel, észrevette férjét, tudta a gyermeket akarja, ő egyedül kevés ahhoz, hogy megmentse, szüksége van a segítségre, mégpedig a küldöttek segítségére: Jahara, Iromáz, Namuszin! – suttogta át az éjszaka csendjét lehunyt szemekkel, teljesen átadva magát az imádságszerű szertartásnak, a következő pillanatban már meg is jelentek, de nem hárman jelentek meg, hanem négyen, Ramo is velük volt, és az asszony meglepődött, mert hozzá még nem volt szerencséje.

Ezt nem értem hogy–hogy négyen, de várjatok csak...– mondta Charlotte és mint akit látomás gyötörne felállt az ágyától, s elindult Ramo felé, ott állt pontosan az ajtóban, végigsimította napbarnított arcbőrét s így szólt:

Te vagy az, igaz? Te vagy Ruth nagy szerelme kit sosem tud feledni... nem kell válaszolnod, csak cselekedned! A gyermeket elrabolták, és a te feladatod, hogy visszahozd őt! – a küldöttek mind eltűntek, Charlotte is velük tartott, mert rá is szükség lehet.

 

Mr. Henstridge egy gyanús külsejű szakállas férfinak adta át a gyermeket kinn a kapu előtt, mikor a gróf visszament a házba Charlotte odalopózott a férfihoz, hogy lebeszélje az ostobaságról, és ebben a küldöttek is a segítségére voltak szuggesztió formájában.

Uram! Beszélnem kell magával! Ugye nem akar bántani egy ilyen védtelen gyermeket, tudom Mr. Henstridge jól megfizette magát, de én a dupláját adom, ha meghagyja életét, ígérem mindenki halottnak fogja hinni, elviszem messzire, hol idegenek fogják felnevelni, és senki nem fog gyanítani semmit. – mondta az asszony agitáló beszédével, míg a bérgyilkos így nem szólt:

Értem! Nincs miért aggódnia! – ekkor Szajah a bérgyilkos átadta a pólyába csavart leánygyermeket, ezután a küldöttek meglátogatták Magen–t az ind szobalányt, közölték vele, hogy a legnagyobb titokban jöjjön ki a kertbe, nagyon fontos, a lány az egészből nem értett semmit, de tette a dolgát. Mikor meglátta Charlotte asszony karjaiban Jasminee–t megrettent, vajon mit akarhat a csecsemővel?– gondolta.

Jaj, Magen! Csak te tudsz nekem segíteni! Nincs sok időnk! Az úr meg akarta öletni a gyermeket, hogy miért ne kérdezd, biztonságba kell őt helyeznünk. Van rokonod az Indiai negyedben, kérlek vidd őt oda, a gondviselésért jó árat fizetnék, csak biztonságban legyen, kérlek! – Magen értetlenül nézett asszonyára, azt hitte megbolondult vagy meg akar szabadulni a gyermektől.

Nem hiszel nekem... – ekkor Szajah a bérgyilkos átvette az irányítást.

Az asszony igazat mond, a gróf gonosz ember, meg akarta öletni a babát, csupán azért mert ind az apja, el akarta kerülni a botrányt, ha nem segítesz valószínű, hogy meg is teszi...– mondta, szavai megérintették a lány szívét, és vállalta felelősségteljes feladatot, hogy megmentse a kis életet.

Az eredeti nevem: Laila Hamiar, a Magen–t csak gazdáim akasztották rám, a csecsemőt unokatestvéremnél helyezem el, ott már van két gyermek, soha nem fog a gróf rátalálni biztosíthatom, és most induljunk, hosszú az út a faluig! – egész éjszaka úton voltak, bár lovaskocsijuk gyorsan haladt, mégis hosszú volt az út, a küldöttek sem akartak beleavatkozni a természetbe, túl nagy lett volna a feltűnés, nem akarták bárki is megneszelje, de végül is hajnalra megérkeztek. A házaspár nagyon jóravaló, szelíd emberek hírében álltak, szeretni fogják a kis Jasmine–t.– gondolták.

Romina és Wackhani elfogadták az ajánlatot gondolkodás nélkül.

Úgy fogjuk szeretni mint a sajátunkat! – mondta az asszony, de volt benne valami különös gúny és alattomosság keveréke, egész idő alatt nem nézett Charlotte asszony szemébe, mintha attól tartana, ráébredne ki is ő valójában, milyen titkot rejt megbújva az árnyékban.

Rábízták az ördögre a csecsemőt, a kiválasztottat az ind nép számára, nem tudhatták előre mi lesz a sorsuk, ezt senki sem tudhatta, de a kislány sorsa ettől a perctől megpecsételődött, kegyetlen életet szánt neki a sors.

 

 

Azok az emberek úgy bántak vele mint a kutyával, nem szerették egyáltalán, mint azt ígérték, a havi járandóságát mind magukra költötték, a kis Jasminee–t szolgaként dolgoztatták, ők maguk pedig naphosszat henyéltek, szórakoztak. Bár Jasminee így is gyönyörű hölggyé cseperedett, még akkor is ha száraz kenyéren kellett felnőnie, és az istállóban kellett laknia, elviselni a szülők és gyermekei zsarnokoskodását. Minden egyes perc maga volt a pokol, a boldogtalanság, mert szeretet nélkül kellett felnőnie, minden nap éreztették, hogy nem közéjük tartozik, ő csupán egy törvénytelen kapcsolatból lett félvér, senkihez sem tartozik.

 

 

 

 

3

 

 

 

 

Eltelt több mint húsz év, és azok az évek olyanok voltak, mint fegyencként eltöltött esztendők egy mocskos sötét levegőtlen börtönben.

A lány felnőtté vált, csodálatosan csillogó fekete haja elvakította az emberi szemet, nagy kék szemei tisztaságról, becsületességről tanúskodtak, ha valaki szemébe nézett, nem láthatott mást, mint az igazságosság, fényesség varázsát.

Hé, Te félvér!– szólt Romina asszony, ki őt felnevelte, mindig így szólította, semmi szeretetet, jóindulatot nem tanúsított iránta, még akkor sem ha nagyon szép fizetést kapott a kislány neveléséért, gyűlölte őt, mert néhai apja angol nőt szeretett, s az a nő gyermekkel ajándékozta meg.

Most, hogy felnőtt emberré cseperedtél, elérkezett az idő, hogy magad lábára állj! Nem akarlak az utcára dobni, ezért elviszlek abba a házba, ahol már tíz éve dolgozom mint szakács, az én közbenjárásomra alkalmazni fognak, mint cselédet. Jó dolgod lesz náluk, a gazdáim kedves emberek, és a fizetés sem kevés.

De Romina asszony! – kezdte Jasminee.– Köszönöm a nagylelkűségét, de ahogy maga is mondta, magamnak kell irányítanom a sorsomat, nem fogadhatom el az ajánlatát, találni fogok munkát hamarosan, nem zavarok tovább, csomagolok, és odébbállok! – Jasmine indult volna, amikor Romina erősen megragadta karját.

Tedd félre a büszkeséged! Engedd, hogy segítsek! Nem fogsz találni az egész országban ilyen jó állást, csak olyat ahol éhbérért dolgoztatják a szerencsétleneket. Ugye, te nem ezt akarod? Gondolkodj el rajta, és ha válaszod pozitív, akkor hétfőn magammal viszlek a Henstridge–Házba!

Most pedig eredj, vár a mosás! – a lány szó nélkül indult dolgára a közeli patak partjára, ott legalább egyedül lehetett, elszavalhatta Shakespeare, Byron, Keats csodálatos rímekbe szedett költeményeit, az indek körében tilos volt az európai irodalom ismerete, de ez volt az egyetlen lehetősége, hogy néhány órára felszökkenjen a felhők magasságába, ahol kedvére álmodozhatott, mivel a nap többi része maga volt a pokol, a színtiszta valóság. Sokat gondolkodott abban a néhány napban mi rendelkezésére állt, elfogadja Romina ajánlatát s továbbra is elviseli gonosz, undok, parancsoló jellemét, vagy más utat járjon, ami talán még az eddiginél is rosszabb lehet, de szabadon.

 

Vasárnap éjjel nagyon rosszul aludt, sokáig nem bírta lehunyni szemeit, csupán éjjel két óra magasságában, amikor különös álmot látott, mely azóta is folyamatosan visszatért. Önmagát látta csecsemőként egy angol hölgy karjában, s hirtelen felnőtt lett belőle, a hölgy is megöregedett, ki kedves, melegszívű, mosolygós asszony volt, kinyújtotta törékeny karját s magához húzta, s így szólt:

Soha nem felejtettelek el, egy percre sem! – mondta bársonyos hangjával a drága csipkés fehér ruhába bújt úrnő. – vajon mit jelenthetett mindez, kérdezte magától mikor hirtelen magához tért álmából, öt óra volt, Romina asszony épp az ajtaján dörömbölt a válaszra várva.

Jasmine még az álmok birodalmában érezte magát, de erőt vett magán, és beengedte Romina asszonyt a pajtába, hajában s ruháján néhány szál szalmaszál éktelenkedett.

Az idős mostoha jött megtudakolni a lány döntését, a koromfekete hajú szúrós szemű sovány alkatú ind asszony méltóságteljesen állt előtte. Úgy nézett rá mintha Jasmine súlyos bűnt követett volna el, és mostohája töltötte be a bíró és az ítélet végrehajtó szerepét. A lány lassan felállt, s félénk léptekkel ment Romina felé alázatosan fejet hajtott előtte, addig fel sem emelte fejét, míg mostohája így nem szólt:

Nos, lányom, hogy döntöttél? Velem jössz, vagy saját lábadon folytatod további életed? – kérdezte határozott felállással.

Igen, magával tartok. - mondta tömören.

Akkor fürödj meg, öltözz fel, és indulunk! – adta ki a parancsot, sarkon fordult és kiment a pajtából. Mialatt készülődött csak arra tudott gondolni mi okból gyűlöli ennyire a mostohaanyja, komolyabb oka lehetett annál, hogy édesanyja angol volt.

 

Szedd a lábad Jasmine! Nem kirándulni megyünk! – förmedt rá az asszony, miközben ő már felpattant biciklijére s száguldott a homokos úton, a lány csak ekkor próbált felülni biciklijére, s mikor ez sikerült a tőle telhető legnagyobb sebességgel repült mostohája nyomában. A két órás bicikliúton egyikük sem szólalt meg, néma csend fátyolozta be kapcsolatukat, addig a percig míg meg nem álltak Varkala belvárosának nagy fehér házánál, fehér volt ott minden, a hatalmas vaskaput is beleértve. A magas vékony asszony meghúzta a csengőt a kapu jobb oldalánál, kis idő múlva magas szikár vékony arcú bajszos ötven év körüli férfi nyitotta ki a ház kapuját.

A sötét öltönyös férfitől Jasmine kissé tartott, mert volt benne valami ami nagyon megrémítette, olyan rideg és távolságtartó volt és szűkszavú, érezte, hogy Jasmine és mostohája csak szerencsétlen koldusok, ellenben vele aki vérbeli angol komornyik, a nemes urak bizalmasa, ezért méltósága van.

Fáradjanak beljebb! – irányította őket az angol, s követték kullogva háta mögött. Átvágtak a csodálatos virágokkal, sövényekkel tarkított parkon, mígnem elérték a nagy fehér ház bejáratát. Belül a padló és a lépcső is márványból készült, a bútorok mind a barokk stílusról árulkodtak, a falakon a család leszármazottainak arcképe lógott, a függönyök mind a híres belga csipke terméke.

A szobák és a termek mind nagyobbnak tűntek, mint a mostoha lakása, és a lány boldog volt, hogy ilyen szép környezetben dolgozhat, de féktelen álmodozásából a komornyik ébresztette fel.

Kisasszony! Jöjjön velem! Kérem, jöjjön velem, levizsgáztatom, hogy alkalmas–e a feladatra! – mondta a komornyik, Romina asszony ekkor magukra hagyta őket, s távozott a konyhába, ahol ő volt a főszakácsnő. Az angol úr elvitte a lányt az egyik dolgozószobába, s leültette az íróasztal előtti székre, ő maga pedig helyet foglalt az asztal mögött.

A nevem Mr. Alexander Graham! Én vagyok a komornyik, az én feladatom, hogy renben tartsak mindent, ami személyzettel kapcsolatos, ha úgy adódik segítek megoldani problémájukat. Kötelességtudó, rendszerető, toleráns embernek tartom magam, és ugyanezt várom el az alkalmazottaktól. Mondja, dolgozott már hasonló munkakörben? – kérdezte Mr. Graham.

Sajnos nem, uram! Még sohasem dolgoztam, csak otthon segítettem a háztartásban, főztem, mostam, takarítottam, mindent amit kell, de biztosíthatom, nem fog bennem csalódni. – válaszolta a lány magabiztosan, szüksége volt az állásra, és mindenképpen meg akarta szerezni.

Remélem is, Romina asszony nagyon jó ajánlással beszélt önről. Felveszem cselédnek, most azonnal munkába is állhat, megmutatom a szobáját, Romina asszony mondta bentlakásos szeretne lenni... és ha nem veszi zokon minden este hat órára várom illemtanórára, ezen a kurzuson minden alkalmazott átesik! Most indulhatunk, sok munkája lesz a mai napra! – Mr. Graham mégsem volt az a szúrós fajta, amilyennek első látásra tűnt, komoly, melegszívű úrnak ismerte meg Jasmine.

Lenn az alagsorban helyezkedtek el a cselédszobák, Jasmine a folyosó végén kapott üres szobát egyágyas szobában, nagyon barátságos volt a tiszta egyszerűségével, egy vaságy állt az ablak alatt, mellette egy éjjeliszekrény, vele szemben pedig egy gardrób, és egy asztal a szoba közepén,más nem gazdagította a szobát, de Jasmine mégis nagyon boldog volt, hogy végre emberhez méltóan töltheti el éjszakáit.

Sajnálom kisasszony, de egyelőre csak ezzel a szállással szolgálhatok. – mondta Mr. Graham hideg arckifejezéssel. – Ha átöltözött jelentkezzen, a konyhában találkozunk, megmutatom mivel tölti majd a mai napot! – közölte, és magára hagyta a lányt a szobában. Jasmine–t éktelen boldogság kerítette hatalmába, hogy sok év múltán valódi szobában és valódi ágyban töltheti el pihenőidejét, remélte igaz barátokra is szert tesz majd idővel.

Mindent a lehető legjobb tudása szerint akart tenni, hogy meg legyenek elégedve munkájával, ezért gyorsan felvette a cseléd egyenruháját. A hosszú sötét folyosón keresztül úgy futott ahogyan a szél fúj, mire elérte a lépcsőt, melynek kijárata épp a konyha mellett helyezkedik el. Kis időre neki támaszkodott a korlátnak az első lépcsőfokon állva, kifújta az elhasználódott levegőt, azután mély levegőt véve elindult a vesztőhelyre.

Nagyon félt, mivel ez lesz élete első munkanapja, izgult a gondolattól, hogy el tudja–e végezni

a rászabott feladatot, de a legjobban mostohájától rettegett, aki kezdettől fogva gyűlölte őt, lenézte mert angol vér folyik ereiben az inden kívül.

Biztos volt benne, mindent el fog követni, hogy megkeserítse életét, szívét marcangolta a sírógörcs, mit magába fojtott, nem engedett számára tért nyerni, hogy a szabadba kivonuljon szomorú–bús könnycseppjei.

Üdvözlöm, Jasmine kisasszony! Bemutatom leendő kollégáit, Amira, Chitra és Simbala, ők cselédek. Romina asszony, őt már ismeri, ő a főszakács. Girsha és Sankar kocsisok. – mondta Mr. Graham mintha a királyi családnak mutatták volna be.

Jasmine! Gyere velem, megmutatom, mi lesz a feladatod! – mondta a komornyik és a lány alázatosan indult utána, alig elhagyta a konyha területét, a fondorlatos kígyónyelvű romina asszony összes gonoszságát felhasználva szennyezte be Jasmine személyét s ettől a perctől kezdve egészen más szemmel néztek rá, Jasmine immár sehol sem élhet békességben s nyugalomban.

Milyen aranyos ez az új lány, sugárzik belőle a tisztaság! – jegyezte meg Amira miközben kávét készített az asszonya számára.

Még hogy ez? – jegyezte meg Romina.

Igen, maga talán nem így látja? – kérdezte Amira szúrós pillantásait az asszonyra szegezte, tudta már megint valami gonoszra készül, a gonosz soha nem alszik.

Egészen másképp gondolnád, ha tudnád azt, amit én tudok... – mondta Romina miközben az asztalon pucolta a leveshez való répákat.

Ne húzd az idegeimet! Mond, mit tudsz? – kérdezte Chitra, ki Romina társa volt a gonoszságban, ha úgy vesszük a szolgája, mindenre kapható volt, számára mindenki rossz volt csak ő nem.

Ennek a lánynak az anyja egy angol nő, az apja pedig ind volt, de meggyilkolták, s a csecsemőt a gondjaimra bízták, azóta felém sem nézett az anyja.

Ezek után jól gondoljátok meg, hogyan közeledtek ehhez a félvérhez! – mondta Romina, mindenki meghökkenve hallgatta előadását, teljesen más megvilágításba helyezte a dolgokat. Az előző percekben oly kedvesnek tűnő jó lelkű lányt majdnem az egész személyzet meggyűlölte, kivéve Amira–t és Simbala, ők kitartottak mellette és legjobb barátnői lettek Jasmine–nek.

- Még, hogy szegény! Az egy képmutató kis dög! Pffúj! Az átkozott! Ki tudja melyik oldalon áll, szerintem az angolok oldalán! – kelt ki magából a negyven év körüli Chitra.

 

 

 

 

 

 

 

Ez a lány nem tehet semmiről, jobban tennéd, ha segítenél neki, minthogy itt átkozódsz! – figyelmeztette az ifjú Amira munkatársait.

Igaza van Amira–nak, inkább a munkátokkal foglalkozzatok, mint ilyen buta pletykán vitatkozzatok! – mondta Shankar és indult Grisham–mal az istállóba.

Én is megyek, fel kell vinnem a kávét az asszonyomnak! – s elindult magabiztosan kezében tartva a tálcát.

Várj, megyek én is a dolgomra, nincs kedvem tovább hallgatni ezt a rosszmájú fecsegést tovább hallgatni! – mondta Amira mikor és Simbala kilépett az ajtón.

 

 

 

Néhány óra elteltével úgy dolgozott a házban Jasmine, mintha mindig is itt élt volna, az ő munkakörébe tartozott a földszinti szobák, termek, az ebédlő, társalgó takarítása, melybe a vendégek fogadása is beletartozott.

Valamikor délután látogató jötte verte fel a fehér ház nyugalmas csendjét, valaki erőteljesen húzta a csengőt, mintha nagyon fontos ügyben jött volna.

Jasmine indult ajtót nyitni, üde hófehér bőre ragyogott, mikor rávilágított a nap aranyló sugara, ő azonnal ott termett ajtót nyitni, s teljesen lenyűgözte az a látvány amit ott talált, de nem mutatta ki érzéseit, büszke lánynak született. Jasmine inkább az eszére hallgatott mint szívére s pillanatok alatt elhessegette maga elől azt a kínzó érzést, mely ezekben a pillanatokban verekedte be magát lelkébe.

Ugyan már, Jasmine, mit akarna tőled egy ilyen talpig úriember? – kérdezte magától a lány, és a válasz megrázó volt, mely elszorította szívét s a jóérzés helyére a bú és bánat került.

De az ajtó másik felén álló urat bármennyire is hihetetlen, de megbabonázta Jasmine, volt benne valami különös, amit más hölgyekben eddig még nem talált meg: Tisztaság, titok, szépség... Olyan volt a férfi számára mint az óceánból kiemelkedő Aphrodite szegény, jelentéktelen ruházatban, ha szemébe nézett, szíve égett s a lába remegett száját nem hagyta el egyetlen szó sem. Az a végtelen titok, mely a lányt körülvette teljesen lenyűgözte, hiába próbált ellene harcolni, sorsát nem kerülhette el.

Jó napot, uram! Fáradjon beljebb! – mondta Jasmine, de válasz nem hangzott el, mintha a falnak beszélne.

Uram! Uram! – eltelt néhány másodperc mire az ifjú úr magához tért dacolva a szívébe hasító szerelem ellen, gonoszsággal telítetten, hogy ereje legyen távol tartani magától a lányt, mert ha kedves lenne hozzá, akkor olyan dolgok történnének, amit ő nem tehet, bármennyire is szeretné is.

Don Reynaldo Arragona Del Castillo! Maximillian Fenton – Hewit–hoz jöttem látogatóba! Itthon van? – kérdezte az előtérben állva, fennhéjazó, öntelt modorral, de lelke legmélyén egy kedves, nagylelkű úr, ám ezeket a tulajdonságait eltemette édesanyjával együtt, ki különös módon vesztette életét. Don Reynaldo átadta sétabotját, felöltőjét és kalapját megvárta míg a cselédlány elhelyezi az előtérben lévő állófogason, közben végigsimította hetyke bajszát, mikor a lány végzett a kisebb feladattal, nagy kék igéző szemeivel kérdőn vetette rá tekintetét, melynek ellenére is jóindulatot, melegséget árasztottak.

Mr... Arag... Castillo... Kérem... – az úr most eljátszotta a sértődött szerepét, már ez a cselédlány, hogy meri őt angolnak nézni, s úgy szólítani őt, a spanyol nemest, de mindez csak tréfa volt, de az érzékeny Jasmine nagyon is komolyan vette.

Mint már említettem, a nevem: Don Arragona Del Castillo! Talán problémát jelent valami? – kérdezte emelt hangon huncut mosollyal, a lány bárhogy is szeretett volna rá haragudni, de nem tudott, akárhányszor megpillantotta tüzes tekintetét, melyből áradt a fájdalom és szomorúság, de emögött látta az egyszerű ártatlanságot, kedvességet, és a vágyat boldogság után, melyet soha nem érhet el...vagy nem akar elérni az átkozott makacssága folytán, képtelen tenni bármit is. Túl kellene tennie magát a múlton, és akkor minden másképp alakulhatna, a szemében ég a tűz, a szenvedély, melyet mélyen eltemetett lelkében, s Jasmine lesz az eszköz, hogy mindezt a felszínre hozza.

Szólítson egyszerűen Don Reynaldo–nak! Nálunk ezt így szokás...– hangja lágyan rebegett a levegőben s Jasmine percről percre érezte, hogy csapdába került, ez ellen a szerelem elől nincs menekvés.

Kérem kísérjen Lord Fenton–hoz! Tudja rég nem jártam már itt, elfeledtem a járást... – mondta Don Reynaldo, mindezt csakis kizárólag azért tette, hogy még egy ideig élvezhesse a lány társaságát, ki teljesen elbűvölte Don Reynaldo–t. Ettől a naptól kezdve nem tudta kitörölni emlékezetéből, s egy percet sem tudott úgy eltölteni, hogy ne gondoljon rá.

Úton a könyvtárszobába ahol Maximillian tartózkodott, a lánynak, és férfinak is úgy vert a szíve mintha abban a pillanatban akarna felrobbanni, oly nagy erővel és sebességgel tört fel lelkükből mint a legrettegettebb vulkánból a forró, minden életet kiégető gejzír.

Mindketten érezték, hogy valami fojtogatja torkukat, s ami megakadályozza, hogy megszólaljanak, de a férfi és a lány nem akarta bevallani még magának sem, igen létezik ez az érzés, a szerelem... tudták a köztük lévő társadalmi akadályok legyőzhetetlenek, soha el nem pusztíthatóak... Don Reynaldo–nak azonban más oka is volt amiért ellenállt a mindent elsöprő szerelemnek, pedig tudták amit most eléjük sodort az élet, az az igaz szerelem, már nem létezhetnek egymás nélkül.

Don Reynaldo–val néhány hónapja tragikus esemény történt, mely a mai napig megakadályozza, hogy bárkit is szeressen az életben, csak arra a szeretett lényre tud gondolni, aki már nincs többé, és senki és semmi nem hozhatja vissza, vele együtt Don Reynaldo is meghalt, ellenáll minden boldogságnak, mert vezekelnie kell a halálért. Úgy gondolja az ő hibája, hogy nem mentette meg, mert nem volt ott, ha ott lett volna talán még mindig élne, az aki a legfontosabb volt életében: az édesanyja.

Mr. Fenton! Don Reynaldo Catilos keresi önt! Hajlandó őt fogadni uram? – jelentette be az urat Jasmine, kissé nehéz volt a spanyol nemes nevét megjegyezni, ezért nevetséges helyzetbe hozta magát az úr előtt.

Hogy ki? Nem ismerek ilyen nevű embert! – jelentette ki Max Fenton magas támlás foteljéből fejét kissé felemelve közben becsukta az imént olvasott könyvet.

Én vagyok az, Reynaldo! – az elegáns spanyol úr határozott, méltóságteljes megjelenésével úgy vonult be a könyvtárszobába, mint valami király, mintha maga volna a legendás Bonaparte Napoleon.

Reynaldo! Hónapok óta nem láttalak! Már majdnem kirúgattalak a házból egy véletlen nyelvbotlás miatt! Mond, hogy érzed magad, mióta... – ekkor Max hangja elcsuklott, tudta nem lett volna szabad kiejteni e szavakat, mert barátjának a múlt a mai napig fájdalmat okoz.

Már... jobban vagyok...tényleg...nincs miért aggódni! – Reynaldo szemmel láthatóan még mindig ugyanúgy érez mint öt hónappal ezelőtt, újraélte azt a borzalmat, kínt mit akkoriban érzett, lélegzetvisszafojtva, lehajtott fejjel takarta el a kíváncsi szemek elöl bús tekintetét, de a szobában jelenlévők tudták semmi sem változott meg.

Ennek igazán örülök, barátom! Jane...ööö... Julia, hozzon két kávét kérem, és még egy kérés, tanulja meg a barátom nevét! – utasította a ház ifjú ura, Jasmine szó nélkül teljesítette a rá bízott tevékenységet, hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót és azt gondolta magában:

Az idióta! Én tanuljam meg a barátja nevét, mikor ő sem tudja az én nevem, pedig a barátjáé sokkal kacifántosabb! Hogy is hívják? Don Reynaldo...eddig rendben van...de...Catell...Areg...meg fogom kérni, hogy írja le! – gondolta kissé idegesen a lány.

 

 

Belépve a konyhába az ott tartózkodó cselédek úgy néztek rá, mint egy féregre, mint egy nagyon veszélyes féregre, amit nyomban el kell taposni. Szemeiket magán érezte mialatt elkészítette a kávét az urak számára, érezte azt a hatalmas megvetést, gyűlöletet, mellyel viseltettek ellene, az nem volt már egy percig sem titok ki felelős mindezért, világosan láthatóvá vált mostohaanyja keze van a dologban, mindenképpen lehetetlenné akarja tenni életét.

Nem foglalkozott vele, hogy mit gondolnak róla, vakságot fogadott, addig nem foglalkozik a helyzettel, míg teljesen ki nem hozzák sodrából, ha betelik a pohár a benne lévő rejtett düh a felszínre kerül, s akkor jaj lesz annak ki ártott neki.

Ezek a gondolatok foglalkoztatták mialatt elkészítette gazdája és annak vendégének kávéját, indult dolgára, addig sem kellett gondolnia a gonoszokra, kik csak ártani akarnak neki, pedig ő semmi rosszat nem tett ellenük.

Csillogó ezüsttálcán szolgálta fel a méltóságot sugalló porcelánpoharakba öntött fekete italt, mellettük kis miniatűr kancsóban rejtőzött a friss tej, és az ezüstcukortartó tele ízletes kockacukorral. Jasmine kopogtatott a könyvtárszoba ajtaján, s egy férfihang jelezte bebocsájtást nyert.

A kávéja, uram! – mondta Jasmine a közelükbe érve, a tálcát elhelyezte a két úr közötti asztalkára, és tovább kérdezett

Hány cukorral óhajtják? - kérdezte.

Kettőt! – válaszolták egyszerre, a lány teljesítette a kérésüket. – Tejet óhajtanak? – hangzott az újabb kérdés.

Igen! – miután felszolgálta a kávét, így kérdezett tovább Jasmine: – Szolgálhatok még valamivel? – kérdezte kissé feszengve, erre a vendég kissé megrázta fejét

Igenis, uram! - válaszolta Jasmine.

A neve...Don Reynaldo... Don Reynaldo! – Jasmine arca elpirult, szégyellte magát mert most butának nézik az urak, pedig ő nem az, mindent elkövetett, hogy emlékezzen, de nem jutott eszébe semmi sem.

Világosítsa meg elméjét! Ha itt akar dolgozni, ismernie kell mindenkit akivel kapcsolatba kerül a család! – a lány nagyon rosszul érezte magát, úgy érezte kinevetik, kigúnyolják, meggyűlölték már az első munkanapon, sírni szeretett volna legszívesebben, de erőt és bátorságot vett magán, hogy győztesen kerüljön ki a csatából.

Értem uram,de...– védekezett volna Jasmine, de nem bírt, az érzelmei maga alá temették a bátorságát.

Hagyd csak Max, bőven elég az uram, tény és való a családom neve meglehetősen bonyolult! Ne gyötörd tovább a kisasszonyt! – Don Reynaldo pártját fogta Jasmine–nek, nem bírta elviselni ahogy Maximillian kínozza szíve választottját.

Most elmehetsz! – a lány udvariasan elköszönt az uraktól, és elindult a rábízott szobákat kitakarítani, azután más dolga nem volt mint Amira–nak és Simbala–nak segíteni a vacsora felszolgálásában, mindez idő alatt a két ifjú úr órákig elbeszélgetett.

Örülök, hogy újra láthatlak barátom! Nagyon aggódtam érted, hónapokig bezárkózva éltél, kizárva magadból minden életet! Hogy érzed magad, hogy emberek között vagy? – kérdezte Maximillian Don Reynaldo–t, ki édesanyja halála után mindent megtett, hogy kizökkentse barátját a mély depresszióból, de ő dacolt ellene, nem fogadott el semmilyen segítséget senkitől sem, csak egyet akart: egyedül maradni, átgondolni mindazt ami az elmúlt időben történt, milyen körülmények közt halt meg az édesanyja.

Azalatt a néhány hónap alatt melyet teljes magányban töltött el, átgondolta a múltban történt eseményeket.

Biztosra vette, hogy azon az éjszakán az édesanyja nem puszta balesetben vesztette életét, de bizonyítékokra volt szüksége, megesküdött addig nem nyugszik, míg a gyilkosa meg nem kapja méltó büntetését.

Szobájába kucorogva elgondolkodott az elmúlt év eseményein. Az édesanyja férjhez megy a jól csengő nevű Lord Giles Lockhrt–Moore grófhoz, senki sem tudja, hogy honnan jött, senki sem hallott még róla, csak felbukkant a ködből, bár vagyona természetellenesen töméntelen.

Ez a férfi mondhatni tökéletesnek bizonyult, olyan volt akiről minden nő csak álmodott, és éppen ez okozta vesztét, besétált az oroszlán barlangjába, angyal képében mutatkozott, de valójába ő maga volt az ördög. Az édesanyja bizalmába férkőzött, lassan, de biztosan mire becserkészte áldozatát. Rövid időn belül összeházasodtak, a férfi teljesen megváltozott, kimutatta valódi énjét, Reynaldo–t folyton megalázta, veszekedett vele minden apróságért, teljesen megváltoztatta a fiút és az anyját is.

Minden ok nélkül bántalmazta az édesanyát, a veszekedések, megaláztatások mindennapossá váltak, olyan volt az egész mintha az őrületbe akarná kergetni anyát és fiát.

Egy napon az édesanya bejelentette nem bírja már tovább, ezért el akar válni, ez volt az a végzetes nap mikor Reynaldo nem láthatta többé azt a személyt ki a legtöbbet jelentette számára.

A személyzet a csendőrségnek nem mert vallani, féltek, hogy ők is hasonló sorsra jutnak majd, pedig mindenről tudtak, ezt Reynaldo Winchester–től a komornyiktól tudta meg.

Azon az éjszakán nagy veszekedés tört ki a házaspár közt, amely dulakodásba torkollott, a nő védekezett...értelmetlenül.

Férje ott ütötte ahol érte, asszonya kérlelte ne tegye vele, mindent úgy tesz ahogy kívánja, de ő meg sem hallotta ezeket a szavakat.

Hiábavaló volt minden próbálkozás, a férfi végezetül korbáccsal ütötte a szegény szerencsétlen asszonyt, minden agressziót kimutatva s minden emberséget eltakarva.

Az asszony úgy üvöltött mint azok a boszorkányok kiket máglyán égettek meg, így a férfi még nagyobb élvezettel korbácsolta, élvezte ahogy szenved a felesége, egy szadista perverz állat volt. Végső csapásként megragadta feleségét s az emeletről ledobta a testét, mely az előtérben talált végső nyughelyet.

Többé nem lélegzett már, féloldalt feküdve kitekeredett végtagokkal terült el a test a hideg padlón.

Ami a tiszteletbeli férjjel történt az teljesen ördögi, átváltozott nem e világi lénnyé, arca felvette valódi démoni külsejét, fejét s karját a magasba emelve ordított emelkedett hangon, mely inkább szarvasbőgéshez volt hasonlatos s lassan, magabiztosan lépkedett lefelé a lépcsőn, s az élettelen test mellé térdelve így szólt:

Sajnálom kedvesem, nagyon tetszel nekem, de az úrnőm örök életet ígért, ha … megakadályozlak benneteket... – de vajon mit akarhatott megakadályozni, és hogy értette „benneteket”, kit akarhat még meggyilkolni, tette fel egymás után magának a kérdéssorozatokat Don Reynaldo mikor főkomornyikja elmondta az igazat.

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.