Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Mágia Kapuja

Ezen regényem a kaland kategóriába sorolható, a 16. századi Spanyolországban a nagy és kis Antillák, melyeknek térsége mindig is a tengeri rablók birodalma volt, két vakmerő kalóz portyáinak színterévé váltt, az egyikük mindenre elszánt vad és könyörtelen volt, úgy hívták: Az Ördög Csókja, másik halált megvető bátorságáról volt híres Madaletto, átok volt a neve, sokan nehezen tudták elhinni, hogy ez a kedves, finom arcvonású fiatalember azonos azzal a kalózvezérrel ki Ördög Csókjával együtt rettegésben tartja a spanyol flottát.

Egy fiatal lány áll a középpontjában, aki  egy gazdag báró tulajdona, minden vágya, hogy megszökjön a rabságból, egy éjjelen eme kívánságát be is teljesíti,de közben útjába kerül az ifjú hajóskapitány kiről a későbbiekben kiderül, hogy valójában a rettegett kalóz Madaletto...

A könyv a következő linken megvásárolható: 

https://www.amazon.com/dp/B08CC9TTVM

caraibi.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A  kapitány segítségével sikerül elmenekülnie a katonák karmai elöl, ki magával viszi hajójára, ahova már nem követték őket, bár útvonalukat meg kellett változtatni, hogy a lány Marokkóban raboskodó édesanyját megmenekítsék.

A  báró, kiről megtudhatjuk, hogy hatalmas mágus, mindent elkövet annak érdekében visszaszerezze a lányt, mert érte megkapná a bűvös talizmánt egy arab sejktől, fogytán volt az ereje,de ennek segítségével visszaszerezhette volna.

 

 

 

Emiatt került  egy Marokkói börtönbe, ahol kényszermunkát kellett végeznie, itt találkozott a nagy mágussal, Galamian-nal, ki sólyom képében jött el hozzá, közölte ő és a kapitány kiválasztottak egy nagy feladatra, mely teljes lelki odaadást igényel.

Meg kell találniuk a Mágia kapuját, mely elvezet az öröm szigetére, de addig még sok megpróbáltatás vár rájuk, három kapun kell átmenniük, három próbatételt kell teljesíteniük,s csak így juthatnak az Öröm szigetére, hol két ifjú tiszta szívűvel jutalmazzák meg kik uralkodnak majd az emberek felett teljes empátiával és jóakarattal...

A következő linken megvásárolható: https://www.amazon.com/dp/B08CC9TTVM

Részlet a könyvből:

1

1600-ban egy nyári éjjelen a messzi hold éles fénye fiatal fiú alakját világította meg Spanyol föld Toledo városának nemes negyedében a vagyonos Juan Fernandez De Gayando báró úr udvarából kémkedően bújni elő. De ha jobban szemügyre vesszük eme ifjú apród személyiségét, feltűnik, hogy ő nem is fiú hanem egy álruhába bújtatott lány. Vajon miért öltözött férfiviseletbe? Kivonulván a ház udvarába ügyesen megigazította fekete tollas kalapját hol őrök ostromolták kérdéseikkel:

Állj, ki vagy? – kérdezték erőszakos ellentmondást nem tűrő viselkedésükkel.

A nevem… Julio Perez! señor Fernandez apródja! – közölte talpraesett ámde szűkszavú fellépésével.

És hova igyekszik señor Perez? – kérdezte a túlbuzgó katona.

A nagyúr … señorita Velazquez-hez küld hivatalos ügyben. –válaszolta a lány, ám hazugsága miatt nagyon ijedtnek viszonyult ez látszódott hófehér arcán és viselkedésén. Csupán a jó istennek köszönhető, hogy ezek ketten igaznak találták történetét, de nem csoda, hisz a nagyúr Fernandez báró nagy nőbolond hírében állt s Victoria Velazquez –ről mindenki tudta, hogy neves kurtizán jó viszonyban áll a nemes úrral, ezt hallván utat engedett a két strázsáló katona, álapród öltözete megtévesztette őket és távozhatott a lány a hatalmas barna kétszárnyú tölgyfakapu bejáratán át.

Ááá! Vagy úgy! Már értem, parancsoljon señor! A kapu nyitva áll ön előtt! – mondta a magas erőteljes agresszív ember hírében álló kapuőr. A zökkenőmentes szabadulás pillanatában bizalmatlanul vette kecses lábaival lépteit közben szeme sarkából hol az egyik hol a másik őrre pillantott nem észleltek valami gyanús cselekményt és jól kifundált terve meghiúsul. De fellélegzett mikor a monumentális tölgyfaajtók bezárultak mögötte hangos erőteljes csapódást hangoztatva, mely az utca végéig is elhallatszott, ő csak erre a percre várt. Szemei mint a szöcske úgy ugráltak mire megbizonyosodott annak valószínűségéről senki sem tartózkodik az éjszaka kietlen utcasorán, csupán néhány emeleti ablakból lehetett észlelni némi világosságot. Ez nem jelentett veszélyt számára, ki e tett véghezvitele folytán bátor menekülő hősnővé alakult át. Mikor teljesen meggyőződött, hogy senkitől és semmitől sem kell tartania ennek halovány szikrája is elkerülte e környéket, akkor ő hihetetlen gyorsasággal futásnak iramodott. Futott, futott maga sem tudta hova, mindez idő alatt az úri pompázatos villa belsejében már javában megkezdődött a szervezkedés személye ellen.

Señor Fernandez! Señor Fernandez! – kiabált a báró ajtaján keresztül leghűségesebb katonája, Enrico.

Ne zavarj ilyen késő éjjel! – hangzott az idegesítő, ordító válasznak nem nevezhető visszhang.

De uram! Fontos dologról van szó! – szólt vissza az eltökélt közlegény, ki csak azért tartott ki a gonosz báró mellett, hogy előléptesse magasabb rangba s több fizetséget kapjon.

Rendben van! De ha valami csekély dologról van szó karóba huzatom mindegyikőtöket! – válaszolta az agresszív, dühös báró kikelve mennyezetes ágyából fehér hálóruhájában. Épp fekete köntösét igazgatta mikor beengedte Enrico Sanchez közlegényt ki sziporkázó előadást tartott a nagyúrnak belépve a barna diófaajtón megállt a szoba közepén, a báró pedig karba tett kézzel szúrós tekintetével figyelt megállva nemesi ágya mellett.

Uram! Uram! Iszonyatos dolog történt! – mondta izgatottan a közlegény idegesítően hadaró kifejezésmódjával:

Na, mondd! Ne húzd az időt! – parancsolta szigorúan a báró ki áttessékelte szolgáját a hálószobával szembeni társalgó termébe, hol a katona megállt a terem közepén a nagyúr pedig helyet foglalt egy bársony bevonatú kipárnázott magas támlájú fotelben.

Nem húzom az időt! Egy az egyben a közepébe vágok! A rabszolgalány kit egy szerencsétlen nyomorult adott el magának öt aranyért… az …. most.. -Enrico –nak némi idejébe került, hogy nagy bátorságot vegyen magán az igazság megvilágosítása érdekében.

Na, mondd már, mi van vele! – parancsolta főnemesi származású nagyúr ráripakodva Sanchez közlegényre.

A lány … a lány… megszökött! – válaszolta remegő szájával a lelkileg leblokkolt katona, ki iszonyatosan megrémült a bekövetkezendő néhány perctől, mert tudta uralkodója iszonyú haragra gerjed, ha megtudja eltűnt az ő gyöngyszeme.

Megszökött? Hát az meg hogy lehetséges? – a még fiatal éveiben járó báró ki titokban az éjszaka leple alatt folytatta a mágus mesterséget speciális szakterülete a fekete mágia lett, e különös szenvedélyéről csupán segítője Sanchez közlegény tudott őt tanítgatta az ősidők óta létező szakmára. A mágikus erővel bíró Don Fernandez-t a méreg futotta el ezáltal oly vörössé változott, mint a paprika.

Minden bizonnyal a lány apródruhában szökött meg, az őrök jelentették ön egy apródot küldött éjféltájt señorita Velazquez házába, ám eközben Julio Perez jelentette valaki ellopta apród viseletét mert sehol sem találta, minden erőnkkel próbáltuk felkutatni a szóban forgó rabszolgalányt, de ahogy jelentettem nem található meg a házában sehol de sehol! – jelentette Enrico tiszthez méltó helytállással.

De ne aggódjék! Felkeresem a föld alól is! – jelentette a közlegény elszánt tisztelgéssel.

Ajánlom is! És most addig vissza ne gyertek, míg meg nem találtátok…. Azért a lányért marokkói hercegtől megkaphatom szívem vágyát! –mondta a báró titokzatosan.

Úgy lesz nagyuram! Ha az életembe kerül, akkor is visszahozom, ezt megígérem

magának! –válaszolta Sanchez közlegény kapitányosan.

A báró jól felfegyverkezett páncélos lovasokból álló harcos hadserege égő fáklyákkal és lovakkal indult a rabszolgalány felkeresésére a szűk Toledo-i utcák zegzugaiban. A kínzó, fárasztó loholást megszakította a lány rövid időre, megpihent az egyik macskaköves utca sarkán, szívét megviselte a félórányi rohanás a gonosz barlangjából s szinte feloldódva fújta ki lelkét nyomasztó fáradságot, elgondolkodott vajon merre fusson, merre menjen, hol kezdjen új életet. Nagy elhatározása volt Marokkóba utazni , hogy megtalálja édesanyját, kit az apjának nem nevezhető apja eladta a gazdag és vagyonos emírnek, ha megtalálná, őt Madeira szigetére menekülnének, ott talán biztonságban lehetnének Juan Fernandez De Gayando karmai elől. Míg ezen gondolkodott, furcsa hangokat hallott a szűk sötét utca felől.

Te arra keresd!Te arra szaladj! –hallotta a katonás hangokat, ekkor már tudta az kit keresnek az az ő személye, nem tudta merre szaladjon, féktelen rémülete fokozódott e pillanatban csak azt tudta erről a helyről el kell menekülnie amilyen gyorsan csak, lehet. Mint eszeveszett őrült rohant veszte elől a sötét lejtős macskaköves utcán lefelé közben folyton visszatekingetett ellenőrizvén nem – e látta meg a gonosz báró elvetemült katonái s emiatt figyelmen kívül hagyta a sötét köpenyes férfialakot, kit nagy sietsége folytán a csupasz kőre kényszerített. A balszerencse folytán tollas kalapja vele együtt a földre hullott s fény derült titokzatos kilétére.

Maga, maga, lány? – kérdezte megrökönyödve a pórul járt köpenyes férfi.

De hát hogyan lehetséges ez? – kérdezte maga elé meredve, míg a lány feltápászkodott ezidáig ülő helyzetükből épp világosbarna hajzuhatagát egyengette tollas kalapja alá, mikor a köpenyes fiatal férfi is felpattant a macskaköves kőről s így szólt:

Mi az oka, mondja mi az oka, amiért férfiruhába öltözött, kisasszony? – kérdezte a férfi érdeklődve, mintha már régóta ismernék egymást s aggódna miatta, bár meglehet, azért érez, így mert nagyon megtetszett az előtte álló harmincas éveiben járó fiatalember, szinte tüzet vetett azúrkék tág szemei, mikor ránézett teljesen megbabonázta eme elbűvölő szenvedélyes szempár.

Nézze, nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam magát, de most tényleg… nagyon sietek, nem veszíthetek egy percet sem! –közölte egykedvű magatartásával, hogy még gyanítani se merje mennyire megtetszett neki. Épp indult volna, amikor újra ugyanazokat a hangokat hallotta: A katonák hangját mely egyre és egyre közelebb érezhetővé vált és a lángoló fáklyák harmonikus fénye mind erősebb fényességet képzett, ami arra adott következtetést, ha nem hagyja, el azon nyomban e helyet újra visszatoloncolják a báró udvarába, hol örök rabszolgaság és nyomor vár rá e gondolattól megrázkódott s öntudatlanul e szavakat mondta:

Nem! –E szó hallatán az ifjú férfi kezdte sejteni miről is van szó, de konkrét véleményt, nem mert adni.

-Magát keresik, ugye? – kérdezte szánakozva az ismeretlen.

Mennem kell! – válaszolta füle mellett eleresztve az előzőleg feltett kérdést.

Várjon, most meg hova rohan? – tartotta volna szóval a férfi, de ő már sajnálatosan távozni készült.

Nem várhatok, nincs több időm! – kiáltotta az ifjú lány néhány méter távlatból.

–…Tudom, hogy meg fogom ezt bánni, de utána kell mennem nagy segítségre, van szüksége. –mondta magában az ifjú ismeretlen és ösztönszerűen futott utána. Már a hosszú macskaköves szűk főutca végén járt a lány, mikor egy fáklyás páncélos katona állta el az útját, tudta ez az alak őt keresi, a szerencsés véletlen folytán a fáklyás katona is úgy megrémült akárcsak a lány ezért külső késztetés révén visszanyargalt abba az utcába ahonnan jött, ott pedig a fiatal ismeretlen karjaiba jutott.

Áááá! – sikított fel teljes lelke mélyéből, megpillantva az előtte álló férfit.

Ne! Meghallhatnak! – az ismeretlen ifjú kezét finom ajkára tapasztotta, s heves ellenkezése ellenére behúzta egy szűk mellékutcába hol a következőkről számolt be:

Ne haragudjon, hogy ilyen módszerekhez folyamodtam, de ha tovább hagyom hangoskodni, idecsődíti az egész sereget. Nézze, én nem tudom, mi folyik itt, de azt tudom, azok ott rosszat akarnak magának, s nekem segítenem kell! –mondta a harmincadik évéhez közelítő fiatalember kiről első percben megállapította a lány, nem idevalósi és részben igaza is volt, de csak részben.

Én, én, én, nem hiszem, hogy tudna rajtam segíteni, saját magam sem tudom, mit tegyek ebben a helyzetben –válaszolta a lány elkeseredve, lesütve alázatos kék szemeit.

De tudok, higgye el, hogy tudok. – a fiatalember ki első perctől kezdve felkeltette a szökött rabszolgalány érdeklődését, s remélte ő is így érez iránta, de csak remélte. – „milyen buta lány is vagyok, hogy képzelhetem, ez a nemes úr belém szeret, bizonyára csak ezért érzem ezt, mert ez az ismeretlen annyira aggódik miattam, semmi áron sem hagyna magamra, mindenáron segíteni akart. – gondolta a lány.

Ahhoz, hogy maga segíteni tudjon nekem Marokkóba kéne átszöktetnie! –mondta letört hitehagyott állapotában, nagyot sóhajtott, hogy felszabaduljon érzete alól.

Nem probléma! A hajóm ott áll a kikötőben, akkor indulunk, amikor csak maga kívánja! – hangzott a megmentő válasza.

Hogy érti azt, akkor indulunk, amikor én akarom, csak nem maga, maga a kapitány? – érdeklődött a lány megrökönyödve, képtelennek tartotta, hogy ilyesmi történhet vele.

De igen, én vagyok! A nevem Diego Sandoval… kapitány –válaszolta a legvakmerőbb kalandra is kész hajóskapitány.

Gondoltam, hogy nem idevalósi! – közölte kitörő lelki örömmel a lány, boldog volt, mert most, már ha az isten is úgy akarja, sorsa jóra fordul, és nem kell tovább rabszolgasorsban sínylődnie.

Köszönök mindent Kapitány úr. De, megbocsásson, még be sem mutatkoztam önnek! A nevem: Veronica Madigan! –közölte jelentéktelen kifejezéssel, de a kapitánynak többet jelentett, csodaszépnek találta a Veronica nevet, de nemcsak a nevét, hanem külső – belső tulajdonságát is csakugyan elragadónak találta, ám azt persze nem volt mersze bevallani, inkább eltitkolta érzelmeit s betartotta a kötelező távolságtartást.

Ha jól tudom ez a név általában Angliában elterjedt. – jegyezte meg elgondolkodva Sandoval kapitány.

Igen, így van, ez azért lehetséges, mert édesanyám spanyol, édesapám pedig angol válaszolta egyszerűen Veronica, nem igazán akart beszélni családi gondjairól egy idegennek.

Értem. – mondta a kapitány mikor váratlan fordulat következett be életükbe.

Parancsnok Úr! Ott vannak! A mellékutcában, egy idegen férfi társaságában! –kiáltotta el magát a tizedes rangban álló egyenruhás katona, s e kijelentésével idecsődítette az egész sereget.

Azonnal tűnjünk el innen! – kiáltotta Sandoval Kapitány nem teketóriázott megragadta a lány karját s vonszolta maga után, a sötét sereg kapott az alkalmon s mind özönlött a szűk sikátor belsejébe, égő fáklyáikkal merőben úgy festettek, mint egy eleven tűzokádó sárkány. Mint a sáskák úgy nyomultak utánuk, de szerencsére nem volt alkalmuk még megészlelni sem milyen érzés keríti hatalmába az embert, ha egyszer egy percre is kezei közé kerülnek valamely fegyveresnek.

A természetfeletti  segítségével kaptak egy kis egérutat ezt kihasználva némi kerülővel eljutottak a kikötőbe, mindez idő alatt híres üldözőik elterelődtek s nyugodtan szökhettek át más földrészre. Minden perc számított ezekben a pillanatokban nem engedhették még megsejteni sem melyik hajó fedélzetén iszkolnak el a báró katonái elől, ennek érdekében villámgyors léptekkel loholtak a St. Gabriel fedélzetére, és csak akkor csillapodott le idegességük, mikor már a fedélközben találták magukat.

Jöjjön, señorita! –mondta a kapitány a fedélközbe vezető lépcső alján segítő kezet nyújtva feléje.

Köszönöm, Kapitány Úr! – felelte Veronica meghálálva az úr segítségét, de nem csupán udvariassága, hanem önfeláldozó viselkedése miatt is mit még a szárazföldön követett el, teljes tudatlanságban szenvedve nem tudta ki ő, mit követett el, és egyáltalán miért üldözik, de ő mégis segítségére sietett kilátástalan helyzetében. Miközben fogta erős, kezeivel Veronica gyenge ,törékeny kezeit, úgy érezte magát, mint egy halálraítélt a bitó felé közeledve. Annyira áradt róla a verejték, szívét vérszomjas farkas fogai marcangolták, s egész bensője remegett mintha – 20 fokos tengerben fürödne, emellett különös melegséget érzett, ahányszor a kapitány szemébe nézett, és ez a helyzet egyre jobban fokozódott, mikor Diego megérintette a lány kezeit ekkor szinte az ájulás szintjére lépett annyira leblokkoltak érzékletei.

Diego! Mit csinálsz te ilyen későn? És ki ez a fiú? – a hajó egyik közeli kabinjából fehér inges őszes hajú nemesnek tűnő úr bújt elő s mint egy vénasszony kíváncsiskodott.

Ricardo! Bemutatom neked señorita Veronica Madigan-t, miatta késtem ilyen sokat! – kezdte mondandóját a kapitány, de a középkorú öregúr folyton közbeszólt, ahogy viselkedett megmentőjével, a lány kezdte gyanítani, mégsem ő a kapitány, hanem ez a kibírhatatlan öregúr.

Szóval, ő nem is fiú, hanem lány! Fiam, tudod, hogy ezt nem lett volna szabad, hiszen te kapitány vagy nem hozhatsz csak úgy… – az öregúr kezdte nagyon félreérteni e kényes dolgot ezért a kapitány minél hamarabb rákényszerült felvilágosítani zavarban lévő elméjét.

Ricardo, nem arról van szó, a kisasszony bajba került, fegyveresek üldözték és én kötelességemnek éreztem segíteni rajta mielőtt még azok a vademberek kárt tennének benne –Sandoval úr nagyon precíz körültekintéssel ecsetelte a bekövetkezett eseményeket, melynek hallatán Ricardo –nak megváltozott egész addigi véleménye.

Valóban, az mindjárt más! De mi történt, hogy ezek az elvetemült katonák üldözték önt, kisasszony? –érdeklődött kíváncsian a magas jegenyefára hasonlító, de még fiatalos lendületű úr.

Az úgy történt, hogy … – a kapitány erre nem tudott mit mondani ezért átadta a szót Veronicának.

Megszöktem Juan Fernandez De Gayando báró udvarából, ahol rabszolga voltam. - mondta, mikor észrevette a kapitány és Ricardo úr megrökönyödött, furcsa tekintetük miatt úgy gondolta bizonyára ismerősen csengett számukra is, nem csodálná, ha kiderülne mily szörnyűségeket követett el ellenük is, bízott benne elmondják majd a báróról való ismereteiket, ám nem így lett egyik sem nyílt meg Veronica előtt s minden titok maradt számára.

Az apám eladott a bárónak, s most megszabadultam tőle, de nemcsak azért szöktem meg, mert rabszolgasorsra ítéltettek, hanem azért is, mert tudomásomra jutott, hogy Marokkóba akar eladni 5000 aranyért, s ahogy én tudom ott kínszenvedés a rabszolgák élete. Most édesanyám felkutatására indulok, ki Marokkóban vár a szabadulásra a gazdag emír birodalmában, mert édesanyámat is eladta a pénzéhes apám néhány aranyért. Ez az én történetem, ha úgy gondolják, túl veszélyes lenne a velem való továbbutazás, nyugodtan rakjanak ki, majd csak eljutok valahogy Marokkóba. – a lány élete most a két bátor tengerész kezében volt, akik szóhoz sem tudtak jutni annyira mélyen érintette őket igazságtalan sorsom végkimenetele.

Hogy gondolhat ilyet kisasszony! Nem hagyhatunk magára egy ilyen védtelen fiatal lányt, kiszolgáltatva annak a kárhozatra méltó Juan Fernandez -nek ... – a lány meglepődésére Ricardo volt az ki elsőként ellenkezett ostoba önfejű kijelentése ellen, s ez nagyon jólesett megtört lelkének.

Én, csak nem akarom bajba sodorni magukat.. hisz Juan Fernandez báró nagyon gonosz ember – szabadkozott a lány a két kalandor férfi előtt, hihetetlen alázattal elegyítve viselkedését.

Nem ön lenne az első, ki ezt megteszi – jegyezte meg a férfi ki teljesen megbabonázta törékeny szívet mely oly sebesen vert, mint a szegény sorsú munkások ereje által táplált gőzmozdony utasaival a belsejében s úgy vérzett a tudatos reménytelenségben, mint egy adandó gyilkos csata alkalmával elesett katonák holttestei.

Már késő lejár... azt hiszem.. Jobb lenne, ha nyugovóra térnénk... señorita, gondolom maga is fáradt és szeretne lepihenni. – mondta a kapitány invitálva lányt a tengerjáró hajó valamelyik kabinjába udvariasan kedves, ámde félénk modorával.

Köszönöm kapitány, nagyon kedves öntől..igazán – válaszolta Veronica hősének ki a biztos nyomorból mentette meg szégyenlős kifejező modorával, mi egyáltalán nem volt jellemző rá, ő inkább nagyon is fiús természetű volt. Mivel édesapja mindig is fiút szeretett volna ezért kezdettől fogva gyűlölte, folyton éreztette vele eme gyűlöletét, hatására az élettel szemben is keménnyé vált. Elhatározta, hogy soha de soha senki megaláztatása miatt nem fog sírni, kemény lesz és határozott. Mióta édesanyja beavatta a betűk birodalmába minden szabadidejét a könyvek kötötték le, de nem ám azok az olcsó leányregények amelyet édesanyja hitte, hogy olvas inkább azok amikben férfias harcokról, kardforgatásról, lovasrohamról és effélékről írtak egyik nagy álma az volt, hogy kitanulja a kardforgatás tudományát, de még nem volt rá lehetősége, hogy egy igazi kardot tarthasson kezében. Szerencsétlenségére minden eddigi próbálkozása halálra ítéltetett, mert e csodálatos, romantikusan gyengéd s mindenre elszánt bátor férfi felgyújtotta a lelkében pislákoló lángot s ennek köszönhetően, mint kártyavár omlott össze az, mit hosszú évek megfeszítő munkája során épített fel. Lelke egészét felemésztette a gyengeség melyet a hajó bátor kapitánya iránt táplált, féktelen büszkeségét felváltotta a mély alázat, mindaz, ami e pár óra leforgása alatt történt meg vele az felforgatta egész eddigi életét. Hogy történhetett meg ez, és miért épp vele tette fel magának a kérdést, pedig megesküdött soha nem lesz szerelmes, és tessék pont egy ilyen hajóskapitányba kellett beleszeretnie... Aki bizonyára nagy kalandor, s így az ő szerelme mindörökre beteljesületlen marad... mert soha nem szeretne bele egy ilyen férfi, mint señor Sandoval olyan lányba, mint ő.

Megérkeztünk, ez az ön kabinja! Fáradjon beljebb! – mondta a kapitány, Veronica belépett jól szemügyre vette az ott látottakat s azon gondolkodott mi lesz az ő sorsa kirekesztettnek érezte magát, igaz most a kapitány megmentette életét, de csak szánalomból és mi lesz vele, ha elérik Marokkó kikötőjét, akkor már nem lesz, senki ki orvosolná baját – gondolta Veronica.

Köszönöm, Kapitány úr, nemcsak a kedvességét, hanem mert megmentett a báró embereitől, ezért egy örök életre hálával tartozom magának.. – mondta a lány a kapitánynak ki szemmel láthatólag elpirult kijelentésén bizonyára érzett némi bókot szavai rejtekében.

Nincs mit megköszönnie, csak a kötelességem teljesítettem, azonban még korántsem győztük le a bárót csak a csatát nyertük meg a háború még odébb van, de ahogy ismerem, hamarosan ránk talál s mindent el fog követni, hogy magát megszerezze, kisasszony! – válaszolta a kapitány ki egy álló percig némán megbabonázva figyelte tekintetét.

Honnan ismeri maga a bárót? –kérdezte Veronica túláradó kíváncsiságával, ezzel elszomorítva Diego-t, ennek a hajónak a kapitányát, nem tudta mi az oka szomorúságának, csak sejteni tudta az a kegyetlen báró tehet a végletekbe magasodó keserűségéről.

Azt most még nem mondhatom meg, talán, majd egyszer mikor majd eljön az ideje – válaszolta a kapitány küzdvén a könnyeivel suttogón szentimentális hangjával, mely elszomorította az én szívemet is.

Sajnálom kapitány, én nem akartam megbántani önt, én csak.. tudni akartam, hogy a báró mit tett maga ellen... – vallotta be Veronica és mély szégyent érzett maga iránt, hiszen semmi köze sincs ahhoz, mi történt a kapitány és a báró között, mert ez olyan dolog volt mely szívbehatoló fájdalmat okozott az érzékeny lelkének melyet keménynek és könyörtelennek próbál mutatni, de valójában ez nem így van.

Kérem, bocsásson meg, én egy ostoba lány vagyok én... csupán... kérem ne haragudjon rám –Veronica nagyon haragudott magára amiért kíváncsiskodott féltve őrzött titka után, most bizonyára felnyitotta a már gyógyuló sebeit.

Nincs, miért haragudjak magára, ön csak tudni akarta velem is olyan gonoszságot művelt, mint magával... ezért nem is tudok haragudni magára. – mondta a kapitány egy kényszeredett mosoly kíséretében, mellyel fátyolozni akarta végtelenbe merülő bánata összességét. Látta a lány amint könnyeivel vív véres csatát e pillanatokban, de erős volt és kemény, túltette magát rajta nem gondolt a kegyetlen múltra, mely csak fájdalmat és megaláztatást okozott szívének, hátat fordított a fájó múlt emlékeinek, s forrongó szemeit a jövőbe emelte, hova nyílegyenesen vezetett az út, de ezt az utat addig nem tehette, meg amíg bosszút nem áll a könyörtelen sötétség báróján.

Köszönöm uram, hogy ilyen jó hozzám, még akkor is mikor én megbántottam önt, esküszöm soha nem fogok így cselekedni – a világ és az univerzum összes betűje, szava és mondata is kevés lett volna ahhoz, hogy kifejezze bocsánatkérését annak az embernek ki az élettől nem kapott mást csak a világ összes nyomorúságát, sivárságát és keserűségét jelentő emésztőgödröt.

Kisasszony, ne eméssze e magát én már rég elfelejtettem azt, ami történt köztem és a báró között, kérem, borítsunk fátylat erre az egészre, felejtsük el azt, ami az előzőekben történt s onnan folytassuk tovább .... Ismeretségünket... – tanácsolta a kapitány halk érzelmes szavaival, de ezen belül volt valami... valami különös érzés mire a lány semmiképpen sem tudott rájönni, a kapitány utolsó szavai olyannak hatottak mintha fontosat akarna közölni, de az utolsó pillanatban megtorpan, s visszavonulót fúj.

Rendben van soha többé nem fogunk gondolni erre a kellemetlen színjátékra, és én soha nem fogom beleütni az orrom más dolgaiba... de egész biztos benne, hogy meg akar bocsátani nekem, mert ha csak úgy tesz, mintha megbocsátana és a lelkében csakis azért küzd a múltjával, mert az én hoztam fel a felszínre, akkor nem szabad megbocsátania. Csak akkor tegye, ha már teljesen túltette magát a múlton, nem azt értem ez alatt felejtse el mindazt, ami történt, mert ha gonoszat tesznek, az emberrel azt nem lehet elfelejteni, sőt lakolnia kell annak ki ezt a gonoszságot elkövette, mert ha ezt nem tesszük meg akkor az egyén újra és újra el fogja követni gonosz tettét. Az is lehetséges e cselekedetek minden egyes alkalommal mind gonoszabbá válnak, s az elkövető úgy hiszi ő az irányítója mindenkinek... mindenkinek ki hagyja eltaposni önnön magát, de e helyzet sokkal súlyosabb, mint azt az elkövető vagy az áldozat gondolná, s még annál is borzasztóbb – mondta Veronica eltökélt jövőbelátóan nagy optimizmust sugallva a kapitány szemeibe.